Fraternity-Testvériség, 1953 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1953-11-01 / 11-12. szám

TESTVÉRISÉG 13 A volt honvédkapitány, egészséges, nagy fizi­kai erejű emberhez illőn, elvállalt mindenféle mun­kát, ami útjába akadt. Egy ideig mint rakodómun­kás dolgozott, majd pedig mint asztalos. Közben igyekezett megismerkedni az annyira különös, szo­kásaiban oly fonák Újvilággal. Lassan szert tett néhány jóbarátra régebbi és uj bevándoroltak kö­rében, nemcsak a magyarok, hanem a németek és a franciák közt is, kiknek nyelvét elég jól beszélte. Amikor aztán már angolul is gagyogott, -amerikai üzleti és társadalmi körök felé is megnyílt az útja. Megtetszett a yankeeknek a dolgozni akaró, jó fel­lépésű magyar. A hölgyek körében gyorsan nép­szerű lett a romantikus hős szerepére alkalmas menekült forradalmár és nem egy jel mutatja, hogy a belényesi legény nem szűkölködött intim termé­szetű újvilági kalandokban. Egyre komolyabb üzleti tervekkel kezdett fog­lalkozni Koszta. Elhelyezkedést talált egy kis ex­port-import cégnél New Yorkban. Ott alkalma volt megismerkedni az Európa és Amerika között mindinkább bővülő kereskedelmi lehetőségekkel. Gon­dolkodni kezdett afölött, hogyan függetleníthetné magát. Elragadta az amerikai vállalkozó szellem s valamilyen önálló kereskedelmi vállalkozás lehetősé­gén töprengett. Elhatározta, hogy visszalátogat Európába, mégpedig Törökországba, ahol vala­melyes számüzetésbeli kapcsolatokat feleleveníthetne s onnan, Kelet és Nyugat találkozóhelyéről, üzleti szálakat szőhetne Amerika felé. Mint előtte és utána annyi amerikai magyar, nyilván ő is csillogó “business” karriert látott maga előtt . . . “M. Costa, Inc., Magyar-Török- Amerikai Export-Import Vállalat”. . . talán ilyes­mi lebeghetett előtte. Az újságok nap-nap után ismertették vállalkozó szellemű emberek váratlan sikereit. Mindenki próbálkozott valamivel, egy­szerre többel is, sokszor a “lehetetlen”-nel; a leg­többnek sikerült is zöld ágra vergődnie, sőt nem ritkán bámulatos eredményeket elérnie. Nagy va­gyonok alapjait rakták le azokban az időkben ügyes kisemberek, tisztességesek éppúgy, mint kap­zsi könyökölök; miért ne próbálkozna Koszta Már­ton is? Az első lépés tehát: utazás vissza a tengerentúlra, Törökországba, felderítő útra, le­hetőségek megvizsgálás céljából. Feltételezhető, hogy Koszta tudatában volt a kirándulás nem éppen veszélytelen voltának. Tudnia kellett helyszíni tapasztalatból, hogy Tö­rökország a nemzetközi kémek, orgyilkosok, oszt­rák rendőrkopók és “agent provocateur”-ök me­legágya volt. Mindemellett vállalta a kockázatot. Nemcsak önmagában bizott, hanem most már az “első papir”-jában is, noha akkor se ő, se akár a legképzettebb jogász nem tudhatta még, hogy ez az okmány a gyakorlatban ér-e valamit. Épp akkoriban jelentette ki Everett amerikai külügy­f miniszter, hogy “az Egyesült Államoknak nem áll módjában jogigénnyel fellépni, ha kitűnik, hogy a szóbanforgó bizonylat (Declaration of Intention) csak kicsiny hatóerővel bir tulajdonosa számára ... Az európai hatalmak tetszésük sze­rinti mértékben vehetik azt tekintetbe . . .” Ame­rikának még nem volt jogilag világos, kipróbált álláspontja az “első papír” érvényét illetőleg, fel­tételes útlevelekre és különféle kezdetleges véd- bizonylatokra vonatkozólag. Amikor Koszta megérkezett Szmirnába, né­hány régi barátja — csupa kóborlovag, a szö­kések, kihágások tüskés ösvényeinek megannyi ko­pott vándora — azt tanácsolta, hogy jelentkezzék az amerikai hatóságoknál. Sürgették, hogy sze­rezzen “Tezkereh”-t (török belföldi útlevelet). “Első papir”-ja alapján kapott is Koszta ilyen igazolványt s a nagy, díszes pecsét varázserejé­ben bízva, most már szinte magakellető, kihivó módon járt-kelt ugyanabban a Szmirnában, mely­ben nemrégen mint üldözött lapult meg. Vidáman, tervekkel s energiával teli, kezdte szőni kapcsolatait. Napközben egyik biztató ösz- szeköttetéstől a másikig járkált; esténkint magá- bamerülten üldögélt a kikötőbeli kávéházak egyik­másikában. Személyi biztonsága kérdése többé nem foglalkoztatta. Ha tudta volna, akkor se érdekelte volna, hogy útban volt ekkor Szmirna felé a “U. S. S. St. Louis” nevű amerikai hadihajó, Duncan N. Ingraham parancsnoksága alatt. ★ ★ ★ Ingraham akkor 51 esztendős volt. Élete, az akkor 34 éves Kosztáéval éles el­lentétben, a közmondásos “nyitott könyv” volt. A South Carolina állambeli Charlestonban, ebben a patinás déli városban, 1802 december 6-án született, előkelő családból, melynek törté­nete már akkor is katonai, tengerészeti, diplo­máciai kiválóságok gazdag galériája volt. Rokonai között volt Gibbs délkarolinai kor­mányzó és Mathewes gyarmati kancellár. Fele­sége, Harriott Horry Laurens, annak a Henry Laurens-nek volt a dédunokája, aki a philadel­phiai Kontinentális Kongresszuson elnökölt s 1782- ben Benjamin Franklinnal és John Jay-vel együtt hozta létre az Egyesült Államok és Nagy-Britan- nia közötti békeszerződést. Közeli elődeik közé számíthatták John Rutledge-t is, aki a függet­lenségi harc idején South Carolina kormányzója, majd a Kontinentális Kongresszus tagja s ké­sőbb, George Washingtontól kapott kinevezéssel, a Legfelső Bíróság elnöke volt. Ingrahamné nagy­bátyja, John, Washington hadsegéde és titkára volt; szoros barátság fűzte Pulaskihoz, akinek hires légiójában Kováts Mihály ezredes volt az al-parancsnok.

Next

/
Oldalképek
Tartalom