Fraternity-Testvériség, 1953 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1953-01-01 / 1. szám
TESTVÉRISÉG 11 ajtón, mert én bizony se hőmérőt, se fesszmérőt meg nem néztem. De nem történt semmi, a fertőtlenítő hideg volt és üres... Mire a közeledő takarítónő, mert csodálatosképen nem a kórház- igazgató jött, hogy az én munkámat ellenőrizze, mellém ért, én már komoly képpel méricskéltem a közömbös hideg vasat. Talán már nem is az öreg beszélt, hanem az ócska vasállvány, forradásos öreg derekát egyenesre húzva, mint a kiszolgált katona vasárnap a kapu előtti kispadon. Dehát ez még semmi se volt, az igazi csak eztán következett a műhelyben, amikor nekiestem a vízvezeték csöveknek — csővágó helyett fűrésszel, közönséges satuba fogva őket. Becsületére legyen mondva a többinek, senki se nevetett, csak rólam folyt a viz, mert éreztem, hogy ezt valahogy máskép kellene csinálni. Aztán ment mindenki a dolgára, magam maradtam. Levágtam már mind a négy lábat, le a derekát. Belecsavaroztam egy kis U vasat ütközőnek. Itt ezt ni. Erre nagyon büszke voltam. Csak most már össze is kéne állítani. Heggesz- teni volna a legjobb. Heggeszteni? Hiszen láttam én már, meg is figyeltem jó néhányszor hogyan csinálják, de én még sose próbáltam. Szétnéztem a műhelyben. Kéznél volt minden, összeállítottam a készüléket, feltettem az állványt, mármint a leszabott csodarabokat a kőasztalra és Istennek ajánlva lelkem, megnyitottam a pisztolyt. Akkorát durrant mint az öregágyu otthon szüretkor, estefelé, mikor már sokat ivott a csősz és dufla port öntött a csőbe. Szerencsére magam voltam a műhelyben és senki se látta azt a szörnyű hadakozást amit én műveltem. Az csak természetes, hogy óvatosan megérintettem a feketére hűlt első heggesztést, rajta is maradt az újam bőre. Fájt irgalmatlanul, de izgalmamban rá se hederitettem. Estére elkészült az állvány. Ez a bak. Simogatott újra meg újra a fáradt öreg tenyér a rozsdás csöveken. A mérnök kicsit csóválta a fejét, mégis másnap boldogan láttam, hogy milyen bátran tartja a súlyos vasajtót az én művem... Elhallgatott, én se szóltam semmit. Mig mesélt nem igen haladt a munkám, pedig nemsokára jönnek a lámpáért, sietve fogtam hát hozzá; szinte égett kezem alatt a munka. Az öreg meg csak nézte, nézte az ócska állványt, mely olyan jól szolgált most nekem is és lassan elhomályosodott a szeme. Két csillogó öreges könny is megjelent a sarkában, de ezen az arcon nem volt járt útja, nem tudott elindulni semerre. Az öreg khümmentett kettőt, s lopva, mintha a homlokát törölné, megtörölte a szemét. Hátat fordítottam neki, s hogy zavarom palástoljam, fütyörészni kezdtem újra: “Tavasz végén lehullott az akácfa fehér fürtös virága...” A motoszkálás abbamaradt mögöttem. Csend lett. Nagy sűrű csend. Visszafordultam. Mint aki kisértetet lát úgy nézett rám kitágult szemmel az öreg. Szavai alig találtak utat... — Hát te magyar vagy? És itt dolgozol az én bakomon? — Igen, és ma nekem is heggesztenem kellene és én se próbáltam még soha. — Mutasd, mi legyen az? — Oh semmi az egész. Erre a vasháromlábra kell ráheggeszteni a kereket, letörött. Mégegyszer és egész biztosan utoljára, megmarkolták a fáradt, öreg magyarkezek az amerikai heggesztőpisztolyt. Csattanva lobbant a láng, sziszegve sulytott a hideg vas felé a tűzkard, és hiába volt öreg a szem, fáradt, reszketős a kéz, az én első heggesztésem sokkal, de sokkal jobban sikerült mint harminc évvel ezelőtt a sterilizátor ajtaja alá készített állvány. »(§)» Misztérium * Csak az a mély és szent igazság, Amit magába rejt a lélek, Idétlen semmi, játszi hivság, Amit leírok, elbeszélek. Rendelteték, hogy néhány ember Tépődjék, sírjon mindhiába S hogy ne értsék... Néhány ember Ezernyi éve igy csinálja. Rendelteték, hogy dalba sírja Néhány szegény bolond a leckét És hogy úgy sírja mindig dalba, Hogy soha soha meg ne fejtsék, Hogy amig jár-kél a világon, Álmodozó bolondnak hívják, Hogy a lelkét borítsa ködlő, Dalokban zsongó, játszi hivság. Óh, én tudom, hogy gyönge szómban Csak gyáva vágy az, ami vadság, Hisz lelkem minden pillanatja Romlást hozó csodás igazság. Ködön keresztül, vaksötéten, Meg nem fejtett titkokba látok S átkozottan kell rejtegetnem Ezer csodás, igaz világot. Nagy éjeken szeretnék szólni: Nem, nem bírok tovább bilincset, Nem, nem bírok tovább titkolni Ennyi világot, ennyi kincset. Világrontó nyilatkozásnak Égből lopott lángjától égek!... ... S miket leírok, elpanaszlok — Csak szóba ömlő semmiségek. Ady Endre * A fiatal költőnek Nagyváradon “Még egyszer” cimen 1903-ban megjelent második verses kötetéből.
