Fraternity-Testvériség, 1952 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1952-05-01 / 5. szám
12 TESTVÉRISÉG KÖVESSÜK KOSSUTHNAK AZ ELVEIT IS! Az amerikai magyar “Reformátusok Lapjá”-nak egyik legutóbbi számában ezen a címen nagyon figyelemreméltó cikk jelent meg, amit itt egész terjedelmében adunk: Lapunk nem politikai lap, pártpolitikáról pedig még említést is csak a legritkább esetekben, végszükségtől kényszerítve tesz. A világ történelmi sorsa azonban annál inkább érdekli, és pedig úgy szülőhazánk, mint fogadott uj hazánk helyzetével kapcsolatban. Magyar vonalon a Magyarországon folyó tragédia mindennapos szívfájdalma mellett most különösen foglalkoztat bennünket, amerikai magyarokat, Kossuth Lajos látogatásának százéves jubileuma, miről már többször tettünk említést lapunkban. Megvalljuk, hogy ez a halhatatlan próféta nemcsak mint magyar államférfiu vonz magához bennünket, hanem úgyis mint protestáns ember. Lutheránus létére magunkénak tartjuk őt mi reformátusok is, mert ezelőtt 111 esztendővel sürgette e két felekezet egyesítését. Meggyőződése volt, hogy “a magyar nemzetiséget egy-egy nagyobb szerencse alig érhetné, mint az unió”, és azért félt attól, hogy “a szlávizmus ábránd szenvedélye minden követ mozgásba hoz majd, hogy azt meggátolhassa.” Ugyanakkor sürgette, hogy Székács József evangélikus és Török Pál református pesti hitszónokok közösen szerkesszenek olyan egyházi hírlapot, “mely munkásságát egyenesen az egyesülés eszközlésének szentelje.” Meg is indult szerkesztésükben a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, de a két felekezet egyesüléséből, sajnos, semmi sem lett. Ennek dacára — ismételjük — nemcsak magyar, hanem felekezeti szempontból is magunkénak tekintjük Kossuth Lajost. Demokratikus gondolkozását lehetetlenség volna elválasztani ennek alapjától: protestántizmusától. Ezen a ponton kívánunk szót emelni. Valahogy úgy érezzük, hogy a Kossuth amerikai kőrútjában számunkra megadott nagy lehetőséget nem használjuk ki eléggé. Ő oly teljesen köztársasági felfogású ember volt, hogy beszédeiben állandóan hangsúlyozta ezt a meggyőződését. Fővárosunkban jelentette ki, hogy “Európának vagy egyáltalán nincs jövője, vagy ha van: akkor ez a jövő egyedül az amerikai republikánizmus.” Ugyanott jelentette ki azt is, hogy mily szívesen látná, ha az amerikai kormányforma mintáját az Al-Dunán és Magyarország hegyein is magáévá tenné nemzete. — Miért nem beszélünk erről mindenütt úgy, mint akik a magunk részéről is teljesen egyetértünk nagy hazánkfiával?! Miért nem fokozzuk fel az ő ily értelmű beszédeinek hatását annak ünnepélyes kijelentéseivel, hogy nekünk sincsen ennél nagyobb óhajtásunk Magyarország számára?! Miért nem nyerjük meg egészen az amerikai nemzet rokonszenvét — ami sohasem lesz addig a miénk, amig mi még mindig “szentistváni Magyarországról” meg a “magyar szent korona országairól” álmodozunk és szavalunk. Előttünk a “magyar szent korona” értékes történelmi ereklye, de semmi egyéb. Először is nem “magyar”, hanem római. Szilveszter pápa már tizedfél évszázaddal ezelőtt megoldotta a vatikáni követküldés problémáját — úgy, ahogy Róma szereti: olyan követet küldött e korona képében Magyarországba, amivel méltán remélte, hogy örök időkre odaláncolja a “szentszékhez” ezt a bátor és harcias nemzetet; tulsokáig sikerült is neki. Aztán nem is “szent”: — szent csak az, amihez semmi bűnnek még az árnyéka sem tapad — és óh mennyi bűnnek a szomorú emléke tapad ehez a koronához! Özönével folyt a vér, a drága magyar vér — igenis: miatta és érette. Szülő a gyermek ellen, fiú az apa ellen, testvér a testvére ellen harcolt elnyeréséért; sőt még azt a négyszáz éves nagy Habs- burg-koncot is ez hozta ránk, azzal az ósdi és józan- észellenes okoskodással, hogy sógorság-komaság utján szálljon az örökségül azokról, “akiknek a homlokát érintette”. Mily sok szomorúan együgyü vonás van történelmünkben! — A “korona tana” is ilyen elavult ősiség, amihez mi többé nem ragaszkodhatunk. Mert bármily sok kinövése van is ennek a demokratikus berendezkedésnek, a köztársaságnak — mégis többre kell ezt tartanunk a királyságnál. Nekünk nem lehet királyunk, mert már VAN királyunk, és abból kettő nem lehet. Ha a köztársaság megromlik, az csak azért történik, mert eltávolodik e Királytól. Ha visszatér hozzá: nincs hatalom a földön, amely megdönthetné. A “magyar” koronát a régi időkben a magyar alkotmány biztosítékának tekintették, éppen a királyokkal szemben. Ez a régi magyar alkotmány éppen úgy megszűnt, mint a magyar királyság. Ha csakugyan magyar köztársaságot akarunk, mint Kossuth akart, annak uj alkotmányra van szüksége, amiben nincsen többé semmi hely a korona számára, legfeljebb a múzeumban. * * * A fenti cikkhez a mi részünkről csak annyi kommentár kívánkozik, hogy az az Egyesület, melynek tagsága Kossuth népének vallva magát az ország fővárosában levő központját is ezzel a névvel fémjelezte, nem igen hagy kétséget felfogása felől. Mindig ott volt s reméljük mindig ott lesz, ahol ennek a felfogásnak hangoztatására és érvényesítésére szükség mutatkozik. RÉGI HATÁROZAT Egyik előző számunkban megjelent cikkünk miatt, mely bizonyos körök és személyeknek szolgai alázattól csöpögő Habsburg propagandáját tette szóvá, egyik osztályunk californiai ügykezelője és elnöke levélbeli kifogást emelt. Egyikük eléggé ismert már arról, hogy legalább havonta egyszer "vivái"-.ot kiállt Habsburg Ottó felé. Ehez, kétségtelenül, joga van s mint a borban felfelő menő gyöngyről a költő mondja: "tőle senki e jogát el nem veszi". Lapunk cikkeinek Írásánál viszont bennünket azok a szempontok vezetnek, melyek tagságunk általunk jobban ismert felfogásával kapcsolatosak s amelyek olykor közgyűlési határozatokkal is megerősítést nyernek. így például az 1931-ben, Ligonier- ben tartott közgyűlésünk jegyzőkönyvének 118. pontja így szól: "Estu János javasolja, hogy a közgyűlés táviratban fejezze ki tiltakozását az ellen, hogy Magyar- ország trónjára a Habsburgok visszahozassanak. Közgyűlésünk a javaslatot elfogadja s a távirat megszövegezésével s a Habsburg-ellenes Ligához való elküldésével Takaró Gézát és Borsos Istvánt bizza meg." — Legjobb emlékezetünk szerint a táviratot annak idején meg is fogalmazták és el is küldötték. Ebben a tárgyban az Egyesület azóta nem hozott újabb határozatot, ami feltehetőleg azt jelenti, hogy ma is azon az elvi alapon áll. Lehet, hogy ez egyeseknek nem tetszik, de — tény. Egyébként a fenti levél az első és egyetlen, mely kifogásolni valót talált cikkünkben. Sokkal több volt, amelyik dicsérte.
