Fraternity-Testvériség, 1952 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1952-12-01 / 12. szám
TESTVÉRISÉG 15 az Urnák egy fényes angyala jőve és az Urnák dicsősége körűi vévé őket. “Ne féljetek, monda az angyal nékik, mert imé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Ur Krisztus”. “Jöttét egy előbb nem látott csillag hirdeti az égen s kalauzolja kelet bölcseit, akik helyét kutatják, hogy neki tömjént, aranyat és mirhát hozzanak”. Hódolatot, hatalmat és szenvedést. Legyen nékem, Atyám, a Te beszéded szerint. “Elégtételt csak így nyer az örök igazság”. És a Gyermek megszületik. “Az igaz fölkent király, a Messiás jogától megfosztva jön e világra. A törvényt híven betölti. Engedetem és szeretet által. Magára szégyenteljes életet s át- kos halált vesz. De életet ígér mindazoknak, akik Megváltásában hisznek”. (Milton) Ember, vedd fel a te keresztedet, életed mirha-kötegét, és úgy kövesd Őt. És tanúid meg Tőle, hogy ő szelíd és alázatos szívű. Csak ekkor lesz szenvedésed keresztjéből hódolat: embertársaid tisztelete; és csak ekkor lesz lelked jutalma az örökélet hatalma. Mert Isten csak az engedelmes emberekben talál gyönyörűséget. Mint az ő Fiában, kinek trónja fennmarad örökre. KARÁCSONY GÖMÖRBKN 1944-BEN Irta: Nagy Lajos Volt egy néhány kemény karácsonyom már, de ezeket mind ki lehetett birni. Mig mások boldogan ünnepeltek, én azalatt valamelyik felsőmagyarországi faluból gyalogoltam a másikba, mint mendikáns vagy legátus. Embernevelő ünnepek voltak ezek a diákok számára. így volt 400 éven át. Senki sem halt bele. Én sem. Igaz, hogy néha-néha mendur szivem ijedten dobogott, amikor egyedül tapostam a töretlen havat és minden kóbor kutyában farkast vagy veszett kutyát véltem látni. Ez már rég volt. Olyan régen, hogy amint az emlékezet kikandikál a könnyfátyolos ablakon, még az utszéli zuzmarás fákat is karácsonyfákká szépiti már. Életemben két szomorú karácsony volt eddig. Most elmondom az egyiknek történetét. A másikat később, ha idő, kedv lesz hozzá s ha el nem szakad az a vékony fonál, amit életnek nevezünk. 1944 dec. 18-án özönlöttek be az országúitól félreeső falunkba az oroszok. Mi azt hittük, hogy még véletlenségből sem vetődik felénk egyetlen egy sem — bár úgy lett volna — s ha látni akarjuk őket, akkor a közeli városba kell mennünk. Keservesen csalódtunk. Falunkon át özönlöttek a Sajó völgyére. Az öreg Szuhay János bácsi igy számolta meg nekem az oroszokat: Tiszteletes uram, annyian vannak ezek, mint égen a csillag, de még eggyel annál is többen. 700 éves falum történetében ilyen vértsajtoló, könnyetontó és szivrepesztő advent sohasem volt. Egy hét választott el a karácsonytól, de ennek a hétnek vágya a szabaditó Krisztus után nagyobb volt, mint az Ígéret népének Messiás után siró évezredei. Az éjszakákon rémült női sikolyok ludbőröztették a hátat és vacogtatták a fogakat. Ilyen félelem és reménytelenség még nem ült a falu felett soha. Mint egy nagy fekete hollószárny, ráborult a falura a reménytelenség. Viruló nőink lompos, beesett szemű vénasszonyokká vedlettek, mint akik kriptában virraszta- nak egy ott felejtett halott felett. Az emberek, mintha összebeszéltek volna, egyszerre mindenki borotválatlan maradt. Magam is a nyolcadik napra váltottam ruhát és kölcsönkért borotvával borotválkoztam meg. Borotvám, órám, csizmám, ruhám és mindenem köszönés nélkül hadba indultak. Egy nagy gyász borult a falura. Elveszett mindenki életkedve. Az oroszokat rémesen ingerelte minden férfi borostás arca s nem tűrték egy haldokló világ eme néma tüntetését. Közben egy-egy német akna üvöltött el felettünk, vagy közelünkben csattant szét. így virradt reánk karácsony szent napja. Nyolcadnapra egy kis melléképületben levő szalmavackunkról bemehettünk szobánkba. Oh milyen öröm volt már ez is. A mi Urunk ott maradt a szalmán az első karácsonyon, minket már szobánkba segített. Kicsi két éves kisleányunknak nem volt karácsonyfája, még egy boróka ágat sem keríthettünk. Szivünkhöz szorítottuk és próbáltuk megértetni vele, hogy mennyire nagy ajándékot adott Jézuska, amikor megtartott téged, édesanyát és engem ... A karácsonyi harangok hallgattak. Elnémította az ember. Szivünkön a nagypéntek délutáni dermedtség ült. Elővettem bibliámat. “Ülj le feleségem. Te pedig édes kislányom csendbe légy édesanyád ölében. Most templomosdit játszunk és akkor beszélj csak, ha én már nem beszélek.” Csillogó szemével reám nézett és Ígérte, hogy nem beszél. Olvasom a karácsony történetét... Ne féljetek, mert imé hirdetek néktek nagy örömet... És az én népem majd megszakadt a bánattól. Született néktek Megtartó... És mi azt hittük, hogy itt a vég és ebbe a felszabadításba belepusztulunk ... Találtok egy kis gyermeket be- pólyálva... Jaj a gyerek lányoknak sem volt kegyelem... És hirtelenséggel jelenék angyali seregek sokasága ... Uram reánk szabadult Ázsia hordája és elpusztít mindent, ami szent és amiért érdemes volt élni. Dicsőség a magasságos meny- nyekben az Istennek... Majd beszakitotta ablakomat duhaj oroszok káromlása s röhögve kérdezték, hogy láttam-e már Istent és mutassam meg nekik ... E földön békesség ... A kerttetőkön húzódik a front és Trenka Béláék háza
