Fraternity-Testvériség, 1952 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1952-10-01 / 10. szám
TESTVÉRISÉG 7 olyannyira benne van a tulajdon utáni vágy, hogy ez a nép lesz lelkében legutoljára kommunista, a magyar földműves pedig soha! Óriási papi, hitbizományi és nagyúri birtokok fojtogatólag nehezedettek reá a kicsi falvakra és tanyákra. Nem volt lehetőség földet szerezni, pedig ez volt az álmok álma. Nem lehetett házat építeni, mert nem volt házhely, anyag és pénz, pedig a nősülés, a fészekrakás ideje itt volt. A háznál három, négy fiú, a szülők középkorúak, hová nősüljön, a szülei nyakára? Úgy legyenek, mint a szlávok, egymás hegye- hátán? Megölni a vágyat a szívben, az álmok a kis családról: oszoljatok széjjel! Vagy venni a tarisznyát valamelyik uradalom néhány köböl gabonájáért s néhány kiló sójáért és avas szalonnájáért, hogy felfogad béresnek, de onnan nincs, nincsen menekvés soha többé. Ki látott már béres-embert vagyont szerezni? De hogyan hozzon szégyent hétszilvafás őseire, apjára, anyjára, akik nem tehetnek róla, hogy nem adhatnak minden fiúnak egy házat, egy házhely-birtokkal. Arról sem tehetnek, hogy az apjukra maradt föld nadrágszijj szélességűre parcellázódott. Addig csak volt valahogy, mig a katonaság le nem telt, mert addig nem nősülhetett, de már az utolsó években ott Klagenfurtban, Laibach- ban, Bécsben, Lembergben, Czernowitzban, ahová hordták a jó magyar fiukat katonáskodni, — kezdte égetni a lelket: mi lesz most? — Nincs olyan munkalehetőség, hogy egy kis házat, egy néhány hold földet szerezzek. Egyszer csak valamelyik vállalkozó szellemű zempléni, abauji vagy gömöri megpróbálta Amerikát s futótűzként terjedt a szomszéd megyékben és a zempléni tótok között is az a hir, hogy van itt egy csoda ország (onnan vannak a legtöbben reformátusok, s 1890-ben Pittsburghban az Első Magyar és Tót Egyházat megalapítják). Valamelyik tót vagy felvidéki magyar hozhatta a hirt s csábította ide földijeit. így indul meg egy óriási áradat az említett megyékből, majd a szomszéd Ungból, Beregből s onnan a Tiszán keresztül Szatmárból is. Ezekből a felsorolt megyékből jöttek a legtöbben, majd Erdély és Dunántúlról is. Érdekes, hogy a Nagy-Alföldről csak elvétve találunk embereket itt. Magyarország ezeréves fennállását ünnepelte. Sokan azt állították, hogy Magyarország legboldogabb kora a hatvanhetes kiegyezés után volt. Igaz, hogy boldog kor volt az egyesek számára, mulatott az ország és a Monarchia, mint aki vesztét érzi. Bécsben a Práterre ezüstfényt szórt a hold, a szellő Strauss muzsikát vitt széjjel, szerelmesek hallgatták: “Amit a bécsi erdő mesél ...”, a “Kék Duna” habjai, a sors folyója bámulta a léha várost, pengett a sarkantyú Bécs utcáin, izzadtak a dámák az Operában s minden mágnás s főúri szem epedő sóhajjal nézett a kigyuló Schőnburg ablakaira, óh, hátha a “legbölcsebb uralkodó” kegyeskedik megszólítani a cercle-n (császári fogadás), ah, milyen kitüntetés lenne, még a dédunokák is emlegetnék, hogy aranykulcsos királyi és császári kamarás lett az ős, és éppen az adta, aki “megfontolt és meggondolt mindent”, melynek következményeképpen országait és trónjait összetörte. Ez a világ a boldogok, a kiváltságosak világa, a felső tizezreké. Nem mondom, néha megláthatta a falusi lovászinas is, ha véletlenül lovakra vigyázva a marhakupéban felvitték Bécsbe. Ó, Budapest, az egészen más volt! Ott nem a főurak, hanem a középosztály s a kisebb gentryk mulattak. Kossuth már halott, a kivégzett aradi tizenhárom tábornok feledve, aranykorban élünk. Folyt a pezsgő, gyöngyözött Tokaj bora, szólt a zene! Pósa Lajos Írogatta a legszebb nótákat, Dankó Pista azonnal megzenésítette, folyt a bor, tombolt a jókedv, a munkára indult munkás reggel felé is hallja a rekedt, vad dá- ridót: “Egy cica, két cica, száz cica, haj! Megfogta az ici-pici egeret!” S még ez folyt Bécsben és Budán, azalatt az ügynökök seregei törvényes és törvénytelen utón kicsempészik, vagy rábeszélik tízezreit a legkülönb magyaroknak otthonuk elhagyására. Mint egy nagy, hallgatag folyó, úgy ömlöttek a tengeri kikötőkbe a drága magyarok ezrei. A legboldogabbnak hiszi magát az ország s a nagy elvérzés, folyik, folyik szüntelenül. Ha nem jön az első háború, a legszegényebb réteg kivándorol, ha lehetett volna, a tejjel-mézzel folyó Kánaánból. Ösz- szeszoritott fogakkal, szomorúan, honvágytól gyötörve jön, egyre jön ez a sereg s nyeli el őket Pennsylvania, West Virginia szénbányáinak éhes szája. Pennsylvania, Ohio, Illinois, New York, New Jersey, Indiana és Michigan forró kohói. Miért kellett kijönniük az ősi földről? Emberileg szólva ez a kemény igazság: nem adtak nekik munkát, házhelyet s egy néhány darab földet Magyar- ország urai. Ki vette észre őket? Ki siratta meg őket? Ki vette észre, hogy az ország felé szálló sötét fellegeket az ő sóhajuk hajtja oda. Ki látta meg hazasiró honvágyukat? Amikor felolvasták egyszer a parlament folyosóján gróf Tisza Istvánnak a hazasiró honvágy versét, amit Szabolcska Mihály, a költő-pap irt Párisból ugyan, de minden vándor magyar bánatát fejezte ki: “Tudja a jó Mindenható, Mi is azon sirnivaló, Hogy a ménes ott delelget, Valahol egy csárda mellett Csárda mellett.” Elrévedezett és csendesen csak azt felelte: “Szép, nagyon szép!” s egy sóhajjal ő is elintézett mindent. — Voltak akik látták ezt az elvérzést, látták, hogy a legboldogabb időkben hogyan veszítik el az országot, háború nélkül. Ám vészkiáltásuk pusztába veszett, kon- dult egyet a vészharang és elrepedt s örökre elhallgatott. A Simándy Pálok pedig kizuhantak az őrtornyokból s halálra zúzták magukat. Most, ebben a pillanatban, amikor én is otthagytam ezt a földet, amit ezerszer megsirattam s szivem utolsó dobbanásáig fogom szeretni, örülök, hogy itt a tengerentúlon egy drága, megmentett magyar világ van, ahol magyarul hirdethetem az Igét és édes anyanyelvűnkön zeng az ősi zsoltár, de magyar szivem megsiratja újra és újra őket. De jó volna, ha egy boldog világban otthon lenne mind az a sok magyar és virágszál szépségű, talpraesett drága gyermekeik is. A másik “miért” pedig az, hogy ezek az Amerikába szakadt magyarok 95%-ban földműves ivadékok, falun éltek s a földön dolgoztak. Hát nem csodálatos, hogy olyan kevés jutott belőle a földművelő munkába? — Sohasem láttak bányát, be mertek menni a mélyébe s a legjobb munkás lett belőlük. Az áldott magyar napsugár elviselhető melege simogatta a testét s beáll a kohó tüze mellé s mindenütt a legnehezebb munkát vállalja, hogy mielőbb meglegyen a pénze, a ház, a föld és az útiköltség ára. De jaj, az élet odalett s a munka sem lett más és nem lett könnyebb. Mi lett volna, ha ez a sok vállalkozó szellemű magyar nem áll meg Amerika szélén, hanem beljebb megy és folytatja azt a munkát, amit ismert és szeretett: a fölmüvelést? Akkor ha száz-, vagy hatszázezer farmerünk volna, megfordítottuk volna a magyar sorsot. De hát itt is itt van egy “miért”, amire az ember nem tud felelni, mint a többi “miért”-ekre. Igaz, hogy nem tud felelni a véges ember, de a hivő ember reá- hajlik Isten kezére s ilyen beszédet hall: így volt már egyszer. Kánaánban elfogyott a kenyér. Isten előre elküldte a könnyek utján Józsefet, a legkedvesebb testvért Egyiptomba. És egyszer ő lett a kenyér, a segítség, a jó szó, a megmentő. Isten azt akarta, hogy Te, Amerikai Magyarom, Te légy a segítség, a jó szó, a kenyér, az élet, a reménység, az uj kezdet, az agyontiport, véresregázolt, megbecstelenitett, kifosztott, siró testvérednek, az ősi földnek. Miért kellett idejönnöd és ittmaradnod? Miért? Hogy áldás légy, Te légy Isten szeretete azokhoz, akik könnyes szemmel Reád néznek.
