Fraternity-Testvériség, 1951 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1951-05-01 / 5. szám
OFFICIAL ORGAN OF THE HUNGARIAN REFORNED FEDERATION OF AMERICA Published Monthly, Megjelenik havonta Főszerkesztő—Editor in Chief: FRANCIS ÚJLAKI, D. D. Felelős szerkesztő—Managing Editor GEORGE E. K. BORSHY Subscription $2.00 a year Előfizetés évi $2.00 Társszerkesztők—Associate Editors: EMERY KIRÁLY and EDMUND VASVÁRY “Reentered as second-class matter May 1st, 1940, at the Post Office at Pittsburgh, Pa., under the Act of August 24, 1912. Original entry as second-class matter authorized August 10, 1946” VOLUME XXIX. "THE YEAR OF THE NEW KOSSUTH HOUSE" MAY, 1951 EGYEDÜL ÉS MINDÖRÖKRE Irta és a New Yorkban tartott Anyák Napi Magyar Estélyen elmondotta: BORSHY KEREKES GYÖRGY Hölgyek és Urak, Magyarok, Testvéreink! Ezt a mai kedves alkalmat az Amerikai Magyar Segélyakció és az Amerikai Magyar Népszava kooperációja szülte. Engedtessék meg tehát nekem, akit a szülőkhöz erős baráti, mondhatnám keresztapai kötelékek fűznek, hogy nevükben én köszöntsem a hívásunkra megjelenteket; régi és uj amerikai magyarokat, egyforma melegséggel. Isten hozta önöket és Ő áldja meg Szentlelke által az őszinte testvériség boldogító érzésével. Az alkalom-szülőket, azt hiszem, nem kell bő szóval bemutatnom. Segélyakciónk előbb az óhaza nyomoruság- verte népét, újabban csaknem kizárólag a hontalanságba zavart magyarságot segíti és menti, immár hatodik esztendeje, a legtisztább erkölcsi alapon, büszkélkedő mell- döngetés nélkül, csendben, de eredményesen. Az Amerikai Magyar Népszava pedig, félszázados múlttal már, rendületlenül őrzi a legősibb örökséget: apáink ajakának rezdülését, anyáink szavának mézét, uj földön is a régi imádságot, régi dalt: édes anyanyelvűnket, a magyart. Ez hozott össze bennünket ma is, hogy bizonyságokat tegyünk. A Lélek kitöltésének ünnepe van. Prófétikusan egybeesik ez most a legszentimentálisabb nappal, az Anyákéval. És mert Istennek világtervében véletlenségek nincsenek, ez a kettőség predesztinálja a vigasztalást megszomorodott magyar életünkre és mennyei szépséget van hivatva sugározni Anyáink felé. Nincs a világnak még egy nyelve, mely a hitnek várát olyan tökéletesen érzékeltetné meg, mint a magyar az Anyaszentegyház szóban. Szeretet, magasztosság, egység egyetlen szóba tömörítve! Születésének pünkösti üijnepén először is azt dicsőítjük, aki ezt a Házat rendelte meg számunkra családi hajlékul. Gondolatunk ma, hatványozottabban mint máskor, fordul élő vagy holt vérbeli édesanyáink felé. Sokunknak már csak egy darab kő, vagy horpadt hant jelzi itt a nyugalom zöld pázsitos parkjaiban, vagy odaát egy-egy akáclombos temetőkert némaságában, hogy — édesanyánk is volt nékünk. Másoknak még egy-egy boldog otthon melegségéből fényesedik föl ma a legdrágább földi arc: az élő édes anyaé. Áldottak legyenek ők itt lent, vagy odafönt, akik valaha is adattak nékünk. De kimaradhatna-é emlékezésünkből az az Anya, aki mindnyájunknak magyarrá szülője, útnak indítója, serkentője, bátoritója, hivatás-tudatra ihletője volt? Kitagadhatnánk-e gondolatainkból épen azt, aki túl a tengereken egy sátáni hatalom bilincsei közül fájdalmasan tekint felénk? Azt, akinek távolbaszakadt gyermekei épen olyan kedvesek, mint a közvetlen körötte kesergők. Megfeledkezhetnénk-é épen ma mindannyiunk szülőanyjáról, a hajdani ékes, most förtelmes vörös rongyokba burkolt Magyarországról? Nincs kétségem felőle, hogy erre a szóra is egybedobban a szivünk.... Istennek hála, itt az Egyesült Államokban olyan országban élünk, mely az ő megtagadásának áldozatát sohasem kívánta el tőlünk. Nemcsak nem kívánta, de egyenesen kétségbevonta és vonja azok hűségének értékét, akik szülőhazájukat ocsmányul megtagadják. Ha már szinte közhellyé szürkült is, teljes igazság van az axiómában, amely szerint: nem lehet hü hitveséhez, aki anyját becsülni meg nem tanulta. Nem ismerjük el jó amerikainak azt, aki hitvány magyarnak bizonyul. És most, az emlékezés és bizonyságtétel e pontjánál, mi — régi és uj amerikai magyarok — akik a közös származás égisze alatt egy ilyen nagyobb alkalmon először fogunk itt testvéri kezet, eszméljünk rá egy egészen elemi kötelességünkre: próbáljuk jobban megérteni egymást. Mert hiba van mindkettőnkben. Közös nagy hiba: gyakran túltengő érzékenységünk. Mi régiek kü- lönösebbképen a múltúnkra vagyunk érzékenyek. Fáj nekünk némely újak meggondolatlan, koraszülött, felelőtlen kritikája befogadó hazánkról és lebecsmérlő fölényeskedése a mi vérrel, verejtékkel és vagyonnal megépített és fenntartott intézményeinkről, egyházainkról, egyesületeinkről, sajtónkról. Szegényesek, erőtlenek azok? Szépítsék az újak — velünk együtt — gazdagabbra, erősebbre. De ne bántsák őket, mert ezek a mi itteni életünk tartó oszlopai és ha kidőlnek, romjaik alá teme- tődik a jövendőnk, mindnyájunk szebb jövendője. Fáj nekik, az újaknak — és méltán fájhat — a mi részünkről itt-ott megnyilatkozó részvétlenség az ő problémáikkal szemben. Nem általános ez, ne keserítse el őket. Sok minden kihullott már belőlünk, régiekből, ami velük közös tulajdonunk volt, de — a szivünk megmaradt. Ezzel a hibátlan magyar szívvel várjuk őket, ennek szeretetével fogadjuk őket sorainkban. Csak egyet ne kívánjanak tőlünk. Ne akarjanak bennünket bíróvá tenni világnézeti, politikai, vagy felekezeti perpatvaraikban. Végzetes dolog volna, ha jobbra vagy balra kényszeredett felfogásuk színeire akarnának bennünket átfesteni. Nem leszünk átfesthetők! Utunk pedig a középút, az arany középút, amelyen nem tudunk és nem akarunk ismerni jobb- vagy baloldali magyart, csak magyart, becsületes, tiszta szándékú, istenhivő magyart.
