Fraternity-Testvériség, 1951 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1951-04-01 / 4. szám
TESTVÉRISÉG 11 Kovácsné száz pengője — Elbeszélés — Irta: KOVÁCSY JÓZSEF Feketekendős, töpörödött anyóka óvakodik be a parókia udvarára. Bizonytalanul nyomja meg a folyosó csengó'jét, pedig semmi oka a félelemre. Éppen a nagytiszteletű asszony nyit neki ajtót. — Kézit csókolom. A nagytiszteletű úrral szeretnék beszélni. — Ott van az irodában, — tessékeli befelé szelíden a házba, miközben egyre gondolkozik: ki lehet ez az ismerős arcú látogató? —Kovács Jánosné vagyok, kérem, akit a nőegylet segélyez, — hangzik a válasz a néma kérdésre. És egyszere világosan áll a nagytiszteletű asszony lelki szemei előtt az a kis hajlék, ahol szegénységben éldegél a jó öreg Mári néni. S amint végiglapozgat az emlékezés könyvében, a megszokott élettörténetet olvassa le lapjairól. Egykor nagy család, jó mód, aztán a férje betegsége, halála, a feldúlt fészek és végül jön a paizsos férfiú, a szükölködés. Ekkor ismerték meg egymást. A nőegylet buzgó tagjai akadtak reá és vették pártfogásukba a szegény özvegyet. Alkalomról alkalomra támogatták, pénzsegélyben is részesült. így tengette életét a szegény asszony. De okkal- móddal. Szépen beosztva. Itt egy kis tüzelőt szerzett, onnan ételmaradékot kapott. Eljárt a szomszédokba és segített, ami tőle tellet. Vén anyó segítségéért nem jár fizetés, de azért: ha nem csurran, cseppen. Itt egy kicsi, ott egy kicsi. Neki éppen elég. — Miből él? — kérdezgették, Ő nem tudja. Van háza? Nincs. Földje? Egy talpalatnyi sem. Nyugdíja? Azt sem tudja, mi fán terem. Családja tartja el? Dehogy, mindenki elhagyta, egyik a városban, másik a temetőben. No, az ilyen szegényt segíteni kell. És segítették. — Úgy látszik, nagy szükségben van, — gondolja magában részvéttel a nagy tiszteletű asszony, — mert nem szokott sohasem it járni. Olyan szégyenlős szegény ez a Kovácsné, aki inkább koplal, de nem kér sohasem. Mindez a gondolat persze csak egy röpke pillanat műve volt, mert nyílik már az irodaajtó és Mári néni ott áll őszhajú lelkipásztora előtt. Ott áll és hallgat. — Mi újság, Kovácsné? — Meghoztam a pénzt, — rebegi elhaló hangon. És részkető kézzel bontogatja piros csíkos,, fehér keszkenőjét. Egész halommal dönti a pénzt az Íróasztalra. — Tessék, száz pengő. — Miféle pénz ez? — kérdezik tőle csodálkozástól tágranyilt szemekkel. — A nőegylet pénze. Azé volt, attól kaptam. Jók voltak hozzám. Segítettek. Az Isten áldja meg érte! Tudom, nem szolgáltam rá, hát eltettem szépen minden fillért, megőriztem öreg napjaimra. Mostanáig a saját szorgalmamból igyekeztem megélni. De már igen eltörődtem. Sokszor felkelni sem tudok. Ki ápol, ha ágynak esem? Ki rak tüzet, ha jön a tél? Bekéretőztem a szegényházba. Felvettek. Nincs más ilyen szegény, mint én. Hogyne vettek volna fel! Oda nem viszek magammal semmit. Adnak, ami kell. Kis szegénységemet elosztogattam. A pénzt meg visszaadom a nőegyletnek. Hogy még mással is tegyenek jót, mint velem tettek.-----—-----HAJNALI RIGÓK Irta: SZABÓ LŐRINC Hajnali négykor bekiabáltak, ahogy a torkukon kifért, (bár az ablak alatt a fáknak zöld kocsmáiba még alig ért, még nem is ért új fénye a napnak) s mint a bolondok, úgy kacagtak, kurjongattak az ablak alatt vad vigadozásban a kerti rigók. Hajnali négykor e szárnyas égi korhelyek dala vert ma fel. Micsoda hangok csetepatéi! Füttyök, sípok, ezer meg ezer! Bosszantott ez a csibészlárma, de a szivem nemsokára együtt dalolt, egy nótára vert veletek, buta sárgarigók. S mintha én volnék a hajnal, mintha én volnék a kert, úgy megteltem e friss zsivajjal, úgy telezengett az irigyelt állati jókedv bölcsessége, hogy valami könnyű égbe, földöntúli békességbe vittek, emeltek a földi rigók. Hajnali négytől harsogott a korhelynóta az ablak alatt; úgy zengett az a dal, hogy azóta nélküle is csupa fütty a nap; csupa fütty, pedig elhallgattak s reggelre emlék maradt csak, hogy milyen éktelenül mulattak a hajnali kertben a sárgarigók.
