Fraternity-Testvériség, 1951 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1951-11-01 / 11. szám
TESTVÉRISÉG 11 Debrecentől nincsen messze a vasút... Azon mene, azon mene el Kossuth. Elvitte a koro-, koro-, koronát, A magyarnak minden javát, bónumát. Visszatér ő még valaha, valaha, Haza jő még az a fényes korona. Felderül még a magyarnak jó napja, Akkor lészen a németnek bánat ja. A vörös nadrág Irta: Rákosi Viktor Valamelyik hidegebb téli napon, mikor a szegény ember kezd kevesebb húst enni, hogy egy kis füteni- valóra is jusson, beállít hozzám egy barnabőrü, sápadt alak, aki úgy volt öltözködve, mint a borbélysegédek egy melegebb nyári napon: pepita kabát és nadrág, fehér mellény. Úgy fázott, hogy a pepita kabátjának még a kockái is remegtek. Aki télen úgy van öltözködve, mint egy borbély nyáron, az nem lehet más, mint cigány. Úgy is volt. Dikónak hívták, a nyáron Biharfüreden muzsikált, amit keresett, már elköltötte, s egész dicsőségéből a ruhája maradt meg. — No, mi baj, fiam? — Valami érdekeset hoztam a nagyságos urnák, ha megvenné. (A muzsikus cigány mindig talál a koldulásra valami tisztességes formát.) — Mi az? A belső zsebéből elővett egy többrét összehajtogatott, elsárgult papírdarabot. ' — Czecz tábornok levele 1849-ből. Azt hallottam, hogy az ur gyűjti az ilyesmiket. — Lássuk. A levél nem Czecztől volt, csak Czecz csúcsai táborában kelt. Nem volt semmi jelentősége. — Hogy adod? A cigány ravasz pislogással nézett rám. Ki akarta nézni belőlem, hogy mennyit vagyok hajlandó fizetni. Végre megtalálta a helyes utat. — A nagyságára bízom. — Hát akkor megmondom őszintén. Ez a papiros nem ér semmit. Nesze, visszaadom. De adok neked egy koronát. — Ingyen? — Nem, fiú. Előlegül. Ha legközelebb csakugyan találsz levelet Czecztől, azt azonnal elhozod hozzám. Erre kapod az egy korona foglalót. A cigány arca kiderült: bármily fantasztikusan hangzott is a titulus, elfogadta az egy koronát s büszkén eltávozott. Később, mikor a szalonna az előszobában már fagyni kezdett (ez mínusz 2 fok Celsius) újra megjelent. — No, Dikó, hozod a Czecz tábornok levelét? Bűnbánó arcot vágott. — Nem hozom, nagyságos ur. Mind meghaltak azok az urak, akikhez a Czecz nagyságos ur levelet irt. Hanem hoztam mást. — Mit? Ujságpapirosból egy vörös nadrágot pakkolt ki. — Tavaly Berlinben muzsikáltunk. Ott vettem. Tessék megvenni. Az a gondolat, hogy én vörös nadrágot vegyek, any- nyira abszurdumnak tetszett, hogy rögtön megvettem. Öt forintot adtam érte Dikónak, aki elég szemtelenül még olyan képet vágott a vásárhoz, mintha ő volna rászedve. Azt elhiszem, hogy fájt neki a vörös nadrágtól való elválás. Mert a cigány életében fordulópont az, mikor vörös nadrágot vehet magának. Ebből kiindulva, mikor elveszíti, az a másik fordulópont. Dikó tehát életének második fordulópontján ment keresztül s ezért vágott bus képet az alkuhoz, noha öt pengő ütötte a markát. Most még az volt hátra, hogy a feleségem előtt, aki takarékos, mint egy hollandus asszony, elfogadha- tólag indokoljam a vásárt. Amint a cigány elment, berontott a szobámba Gyurka és Jenő, elemi iskolai tanulók, a fiaim, akik addig a szomszéd szobából lesték a vörös nadrágot. Jellemzésükre csak annyit, hogy Gyurka a lovasrendőri pályára készül, mert a lovasrendőr egész nap lovon ül, ami már magában véve is kellemes dolog, de ebből egy másik kellemes dolog is következik, tudniillik aki egész nap lóháton ül, annak nem kell iskolába járni. Jenő, az öccse, szintén lovasrendőri pályára készült, de óhaját csak titokban és szomorkodva merte nyilvánítani, mert belátta, hogy egy családban két lovasrendőr mégis csak sok. Most azonban az erkölcsi világrend helyre volt állítva, mert a fiuk a nyaralásból hazatértek, Gyurkának a villamos kocsi vezetője kezdett az ideálja lenni, mert ez szintén nem jár iskolába és e mellett egész nap csenget és kocsikázik. Jenő tehát boldog, mert most már nyugodtan készülhet a lovasrendőri pályára. Ez a kitérés különben nem tartozik tárgyamhoz, de a héten Scott Walternek egy lovasregényét olvastam, amiből rám ragadt az a tulajdonság, hogy a szereplő személyeket hosszasabban jellemezzem, akár van rá szükség, akár nincs. — Mi az, papa? — Vörös nadrág. — Kitől vette? — Attól az embertől, aki múltkor idehozta a Czecz tábornok levelét. E pillanatban tűzoltók vágtattak arra, nagy trombitaszóval, s a fiuk az ablakhoz, onnan az anyjuk szobájába rohantak. Én pedig egyedül maradtam a vörös nadrággal. A társaság nem volt kellemes, mert a vörös nadrág szemrehányó hangon igy szólt hozzám: “Szamár! Hogy lehet vörös nadrágot venni? Mit csinálsz vele? Arra való a pénzed, hogy kidobd az ablakon? Most, novemberben, mikor a tél szenesember alakjában zord ökleivel kopogtat ablakodon? Szégyeld magad!” Nemcsak az háborított föl (és pedig joggal), hogy Dikó vörös nadrágja egyszerűen letegezett, holott én vagyok az idősebb és az előkelőbb, hanem az is, hogy a szemtelen ahelyett, hogy régi gazdája érdekeit védné s engem mint a jótékonyság angyalát ünepelne: még szemrehányásokat tesz s különben is nyugtalan lelkiismeretemet teljesen fölzaklatja. Éppen földhöz akartam vágni mérgemben a nadrágot, mikor megjelenik az asszony. Csitt, vigyázzunk, itt a pillanat, melyben el kell hitetni az asszonnyal, hogy az ég zöld, a föld kék, s a vörös nadrág jó vásár. — Azt beszélik a gyerekek, hogy maga valami értékes műtárgyat vett.
