Fraternity-Testvériség, 1951 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1951-10-01 / 10. szám
TESTVÉRISÉG 9 Esti zápor Hull.... az Idő! Zuhogósan záporoznak rám a percek. Jó pipám is végire jár, ha szippantok, igenserceg. Úgy állok a bús esőben, kalap alatt.... mint a pásztor! s lecsurgatom pereméről az időmet, tizszer — százszor. Mindhijába,.... csontig ázok, mire rámvakul az este; szomorúan heverek rá rongyosodó, vén szivemre. Álmos szemmel, fáradt gyásszal, percről-percre lép az óra s ha majd megáll, sápadt arccal nézek fel az Alkotóra: Én jó Uram, visszatértem, porból lettem, porrá lettem; ami voltam, küszöbödnél, egy porszemig.... mind letettem. Küldj belőlem újra embert és küldd újra magyar földre; a szivemet megintcsak egy magyar anya vegye ölbe. Te tudod, hogy mi volt benne s hogy mi lesz, ha újra dobban!.... Hogy élhetnék én életet másokkal, mint magyarokkal! Tamócy Árpád Aranycsinálás Gyönyörű nyári olasz alkony volt. A cam- pagna áhitatos csendjében elmerülve, szótlanul ültünk Cenzanonak egy szurtos kis osztériája előtt. Ebben a kis osztériában azonban nemcsak bort mértek, de a patkószegtől az ánizsig és koporsóig mindent árultak itt, amit az ember csak el tud képzelni. Mi természetesen csak a borát fogyasztottuk. A mézszinü, gyöngyöző genzanoi bort, amely hosszunyaku, nádfonatos fiaskóban állott előttünk az X-lábu asztalon. Ez volt az osztéria egyetlen asztala és most ez is kint állott a szabadban. Lent a hegyoldalban már megszólaltak egyhangú csiripeléssel a nagy olasz cigálék és valahonnan, nagyon mesziröl, idehallatszott a barna- falu, ódon campanilék esti harangjátéka. A völgyben, messze-messze, tisztán látszott az örökváros nagy házrengetegje és az össze-vissza háztetők fölött a Szent Péter-templom hatalmas kupolája, amely mint valami óriási lebegő korona, megkoronázta Rómát. Egyszerre csak egy apró olasz emberke ült le mellénk az asztalhoz. Észre se vettük, csak akkor, amikor már ott ült és kalapját megbillentve, köszönt. A mi asztalunk volt az egyetlen asztal és igy nem is tiltakozhattunk az ellen, hogy mellénk ült. De meg okunk se volt rá. Éppen csak, hogy megrendelte a mezzo litro-ját s többé egy szót sem szólt. A bor szemmelláthatólag kellemesebb társaságot nyújtott neki, mint aminő a miénk lett volna. De amikor a félliter borocska elfogyott, az apró emberke elkezdett széjjelnézelődni. Ám még most sem elegyedett velünk szóba, csak amikor fizettünk és történetesen — arannyal fizettünk. Akkor megbillentette a kalapját: — Signori, akarnak egy érdekes históriát hallani az aranyról? Láttam, azzal fizettek. A válasz az volt, hogy — rendeltünk neki még egy mezzo litro-t és mi is újra letelepedtünk az asztal mellé. A bor láttára felragyogott a szeme: — Látom a signorik forrestierik.... De bőkezűek és szivesek, nem pedig olyanok, mint a legtöbbje, akik velünk, kivénhedett ciceronékkal szóba se mernek állni, mert attól tartanak, hogy ilyenkor, nyáron, amikor nem igen van kereset, hát — koldulni fogunk tőlük. Mert ilyenek ezek idegenek, eljönnek ide, hozzánk Itáliába és végignéznek minden múzeumot, minden képtárat, de — nem mernek szóba állni senkivel. Amikor aztán a legutolsó gallériával is végeztek, összeszedik a sátorfájukat és odébb állanak. És azt hiszik, hogy no, most már ismerik egész Itáliát s most már mindent láttak.... Igen, láttak képeket, szobrokat, múzeumokat, köveket, _ de Olaszországot nem látták. — A signorik is biztosan látták már Róma köveit. Pedig bizony, sehol a földkerekségén annyi kőcsoda, mint éppen Rómában. Egyiptomi obeliszkek, piramisok, emléktáblák, diadalkapuk, diadaloszlopok, pogánykori paloták.... Mindről Írnak a könyveik. Mind ismert, megfejtett kőcsodák.... De van itt Rómában egy kő, ahol csődöt mond minden könyv és minden tudomány. Egy óriási márványtábla, tele csupa kusza, rejtelmes, kabalisztikus Írásjellel. Ott áll ez a márvány a Piazza di Vittorio Emanuele-en, óriási magnóliák és pálmafák árnyékában, a Trofei di Mario mellett. Kőből van faragva, de még amúgy is már a.... tudomány szégyenköve! Nevetett hozzá. Bájos impertinenciával, a
