Fraternity-Testvériség, 1950 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1950-05-01 / 5. szám
J___I TESTVÉRISÉG 5 vándort: az amerikai magyarság nagy halottját, dr. Kalassay Sándort. Amikor hétfőn eljött a temetés ideje, mintha a szokatlan helyen és időben megálló express- vonat szimbóluma ismétlődött volna meg: mintha egy-két órára megállt volna az amerikai magyar élet száguldása abban a pennsylvaniai kisvárosban, amely majdnem harminc esztendeje épen a végső nyugalomra helyezett nagy lélek látomásai és munkája révén Magyar-Amerika szive lett. Vagy hatvan lelkész állta körül a koporsót, hogy búcsúzzék az elhunyt úttörőtől, 55 esztendős szakadatlan amerikai magyar munka és alkotás robotosától, öregek és fiatalok, kortársak és munkatársak, régi és uj amerikások, akik mintha úgy érezték volna, hogy: oda kell sietniök a végtisztességtételre, meglátni, hogy csakugyan a ligonieri kis sir gödör fogja befogadni a nagy halottat, amint Shakespeare szerint a hűtlen Brutus gyilkos tőrszurása nyomán Julius Cézár vére odafutott a seb nyílásához, megnézni, csakugyan Brutus-e az, aki ilyen kegyetlenül kopogtat? De a lélek mezejének munkásai mellett, a családtagok, barátok és tisztelők nagy seregében magyar temetésen egészen szokatlan látogatók is voltak: öreg amerikai nő, aki több mint negyven esztendővel ezelőtt a Kalassay gyermekeket tanította Pittsburghban, görnyedésnek induló férfi, ugyancsak Pittsburghból, aki otthagyta munkahelyét erre a napra, azzal, hogy: el kell mennem az első tanítóm temetésére. Száz és száz amerikai, akik az elhunytat sohasem látták, de gyermekein keresztül tisztelték, karavánszerüen jöttek messzi vidékekről, köztük egy ráncosképü, öreg néger asszony, az iskolaigazgató Kalassay fiú iskolájának egyik takarító asszonya. A családtagok régi barátai, iskolatársai, akiket évtizedek óta nem láttak, az egyházi és magyar élet veteránjai, akik hosszú esztendőket dolgoztak vele együtt, vagy hallgatták tanításait. És mindezek legalább 50-60 mértföld távolságból, csak azért, hogy megadják a végtisztességet egy olyan férfiúnak, aki hitök szerint legalább ennyit megérdemelt embertársaitól. Bridgeporttól Chicagóig és délre Pocahontasig képviselve volt minden valamire való magyar telep. És igy volt ez jól. A koporsót nem hervadó virágtenger borította el, hanem élő emberszivek rengetege özönlötte körül, mintha ezt mondták volna: Egy szív megszűnt ugyan dobogni, de a dobogást és mindazt, amit az jelent, átveszik a tovább élő szivek, mint példát, tanítást, útmutatást a ma élő nemzedék és az amerikai-magyar jövendő számára. És dobogni fognak abban az ütemben, olyan érzésektől és látomásoktól át- hatottan, amelyek a kihűlt szivet 55 esztendőn át egyedül az amerikai-magyar reformátusság és összmagyarság javára éltették. Az imádkozó, éneklő, könnyeket hullató tömeget látva, eszembe jutott a nagy bölcselőnek, Spinozának egyik mondása: “Minden erőmmel arra törekedtem, hogy ne nevessek az embereken, ne a hibát keressem bennök, ne tegyem nevetségessé őket, ne haragudjak rájuk — hanem hogy MEGÉRTSEM őket.” Es éreztem, hogy ennek a nagy és nemeslelkü embernek egyébként szép kijelentése mégis mennyire hiányos és mekkora rövidlátásra mutat. Dr. Kalassay Sándor koporsója mellett éreztem meg igazán, hogy még a Spinoza-szerü nemes lelkek is mekkorát hibáznak, amikor bölcsességük hűvös magasságából letekintve, csak boncolni akarják az embert, csak megértésükre törekednek, ahelyett, hogy az élet legnagyobb ajándékát, a SZERETETET adnák nekik. Pedig ez az életnek az igazi titka: szeress valakit és akkor nem lesz nehéz megértened. Szeresd az Istent és embertársaidat s ezzel a világmindenség valamennyi titkának és problémájának kulcsát kaptad a kezedbe. Ez volt dr. Kalassay Sándor életének egyetlen titka: szerette a munkát, amelyre az Isten elküldte, szerette az embereket, akikkel munkálkodott. Nem bölcseség ez, nem filozófia, nem múlandó emberi tanitás, hanem maga az élet, az elmúlt, jelenvaló és következendő világok minden titkának egyetlen, összefoglaló megoldása, az Isten ujjmutatása alapján. Ezért lesz a ligonieri sir hosszú időre az amerikai magyar lelkek bucsujáró helye. OMNIA MEA MECUM PORTO Mindenemet magammal hordozom, És ami enyém volt, enyém marad Innen is, túl is a csillagokon, Mert lélek vagyok, végtelen, szabad! Bennem elférnek mind, kik rám hajoltak: A fák, s a lombok s az alvó rét, Bennem elférnek az élők és holtak. Ki vehet el éntőlem valamit, S szegényebbé ki tehet engemet? Mindenemet magammal hordozom, Ha nem vesztettem el a lelkemet! Felidézem a hegyek szellemét, És a fűszálak kicsiny lelkeit, S megkérdezem: hány nőtt azóta meg? Nem enyém tán a házam, ha leég, Vagy véletlenül más foglalta el? A kémény mostmár bennem füstölög, S illatot a kert bennem lehel. Bennem hallik az eső kopogása, Amint veri a hű, öreg tetőt, Bennem van mindennek igazabb mása. Bennem van mindennek a menyországa, Aminek temetője lett az élet, Bennem jár az angyal a harsonával, És hirdeti az örök üdvösséget. Mindenemet magammal hordozom, És ami enyém volt, enyém marad Innen is, túl is a csillagokon. Gyergyai Ádam r i
