Fraternity-Testvériség, 1950 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1950-12-01 / 12. szám
14 TESTVÉRISÉG MOST SZÁZ ÉVE 1951 JANUAR Amikor 1851 uj esztendeje rá virradt a száműzött magyarokra, a fiatal László Károly ezeket irta naplójába: “A lefolyt évben számtalan gyanús izgatás, viszáikodás, pletyka, rágalom, irigység, nagyravágyás s tudja Isten mi más nem, a testvéri szeretet, honfiúi egyetértést egészen felforgatta közöttünk; egyik a másikat, mint ellenfelet nézte, gyűlölte, kerülte.” Ez okozta, hogy pár nappal előbb, karácsonykor, Kossuth közvetlen környezetének 22 tagjából csak tizen mentek a kormányzót köszönteni. Újévre azonban egy beteg és három okoskodó magyar kivételével mind felmentek. (A három között volt a két és fél év múlva hirtelen rövid világhirre vergődött Koszta Márton volt kapitány és Házmán Ferenc, akit a többiek az osztrák kormány kémjének tartottak. Természetesen nem mentek fel Kossuth kimondott ellenfelei sem.) A fiatal Brzenczey László volt a szónok, aki kérte a kormányzót, hogy bocsásson meg a gyengéknek, akiknek komorságát és zárkózottságát az elszenvedett sok csapás növelte. Kossuth meghatottan válaszolt. Úgy látszik, ebben az évben el kell válnunk egymástól, mondta a kormányzó, mert vagy szigorúbb őrizet alá vesznek bennünket, vagy nagyobb munkakört adnak, de egyik esetben sem maradhatunk együtt, hacsak meg nem történik az a csoda, hogy szabad hazánkba visszatérhetünk. Beszélgetés közben megemlítette, hogy a magyar emigráció a müveit, keresztény államokban éhen hal, csak az élhet meg, akinek pénze vagy tanult mestersége van. A katonát nem veszik be sehol, mint Vetter tábornok példája mutatja. (Vetter átkerült rövid időre Amerikába, majd visszamenve Magyarországba, ott is minden érdeme dacára majdnem nyomorban halt meg 1882- ben.) Ezután a küldöttség Kossuth személyes ellenségeinél, gróf Batthyány Káz- mérnál és Perczel Mórnál tisztelgett. A számüzöttek közben tanultak, nyelveket, számtant, mérnöki dolgokat és kis könyvtáruk könyveit olvasgatták. Komoly tervük volt Szmyrna vidékén magyar telepet létesíteni, amihez segítség is volt, de elügyetlenkedték a dolgot és semmi sem lett belőle. Az amerikai kongresszushoz küldött évi üzenetében Fillmore elnök megemlítette, hogy gondolkozni kell Kossuth fogadtatásának megfelelő módjairól, ami nagy feltűnést keltett, mert teljesen szokatlan dolog volt, hogy egy ilyen természetű államiratban magánszemélyről említés történjék. Az előző évben Lewis Cass michigani szenátor adott be javaslatot, amely a diplomáciai összeköttetés megszakítását javasolta Ausztriával. Henry S. Foote mississippi szenátor erősen pártolta, mások, bár rokonszenveztek a magyar üggyel, ellenezték. Két tekintélyes folyóirat állandóan ellene volt a magyar ügynek. Az egyik a katholikus “Brownson’s Quarterly Review” volt, a másik a “North American Review”. Az első azt hangoztatta, hogy a magyar szabadságharc semmi egyéb nem volt, mint a magyar köznemesség harca eddigi kiváltságainak fennmaradásáért, a szegény parasztság rovására. A másiknak szerkesztője, Francis Bowen professzor szerint a magyar nemzet nem érdemli meg Amerika népének rokonszenvét. A forradalom célja az volt szerinte, hogy a magyarok arisztokratái megtarthassák uralmukat az oláhok és a horvátok fölött és megakadályozzák, hogy élhessenek az osztrákoktól kapott jogaikkal. Bowen alaposan megjárta énen emiatt: Henry Wilson, a massachusettsi állami törvényhozás elnöke és mások olyan keményen támadták, hogy véglegesen megakadályozták a Harvard egyetem tanári székére tervbevett kinevezését. Wilson azt mondotta, hogy olyan ember, aki nem hajlandó Magyarország ügyével rokonszenvezni, nem méltó arra, hogy a Harvard egyetemen amerikai fiatal embereket tanítson. Mivel a Hülsemann levél utóhullámai még mindig tartottak és az újságok nagy általánosságban mind dicsérték Webstert határozott magyarbarát állásfoglalása miatt, ezek a mellékepizódok mind segítettek a száműzött magyarok iránti érdeklődés ébrentartásában. A katholikus folyóirat magatartása annál feltűnőbb volt, mert az ájrisok vezető lapja (Irish American) mindig lelkesedett a magyar ügyért. Ebben a hónapban sikerült elérnie Anglia konstantinápolyi követének, Stratford- Canningnak, hogy a török kormány hajlandó lett elbocsátani az összes magyar menekülteket, a legfőbb vezetők kivételével. Később ezt is módosították, mert mint tudjuk, már ugyanennek az évnek szeptemberében szabadon bocsátották valamennyit, hogy társaival együtt Kossuth is az Egyesült Államokba utazhassák.
