Fraternity-Testvériség, 1950 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1950-12-01 / 12. szám
TESTVÉRISÉG 7 WASS ALBERT Búcsú egy kutyától A sírodnál kellene elmondjam ezeket a szavakat, Bodri, de neked nincsen sírod. Ebben az idegen nagyvárosban nincsen sírjuk a kutyáknak, mint odahaza nálunk. Holttestedet idegen emberek hurcolták el ismeretlen helyre és én nem voltam ott, hogy védelmezzelek, mint ahogy te megvédtél volna engem. Azt mondják, még éltél néhány percig a baleset után és tekintetedet csodálkozva hordoztad körül az embereken, akik bámészan köréd gyűltek. Ugyan mire gondolhattál akkor? Miféle gondolatok kavaroghattak egyszerű, tiszta kutyafejedben? Talán azt gondoltad: vannak a világon csöndes nagy erdők, virágos rétek, békés tisztások. S az emberek mégis szörnyűséges kővárosokat építenek maguknak, megtöltik dübörögve száguldó gép-szörnyetegekkel, amelyek mindent elgázolnak, ami utjukba kerül: gyepet, virágot, cserebogarat és játszadozó kutyákat,.... igen, még játszadozó kutyákat is. Nagyon érthetetlenek lehetünk neked mi, emberek, ugye? Akik elhagytuk az otthoni erdőket és vándoroltunk egyre távolabbra, egyre idegenebb vidékre, egyre idegenebb életbe. Akik a szép békességes otthoni világból átvándoroltunk egy gyilkos vad világba, ahol füstös sötét kőtömbök között megvadult gépek leselkednek reánk, ahol egymást kergetjük és tapossuk és soha egy percnyi nyugtunk nem lehet.... jaj, Bodri, én sem értem ezt, én sem értem! Pedig szép volt az élet odahaza valamikor, ugye? Virágos réteken nagyokat nyargalni, rigót ugatni tavaszi erdőszélen, vadkan nyomát keresni őszi csalitban: szép volt, Bodri, ugye szép volt? S butaság, hogy el kellett jönni onnan s dübörgő gépek taposásától meg kellett halni messzi idegenben, mielőtt a nyomot megtalálhattad volna, mely haza vezet? Mi lesz velünk most már, mi lesz? Nem igaz, hogy téged siratlak, nem igaz, Bodri, ne hidd. Magamat siratom, magamat. Mert íróasztalom alatt üresen maradt a helyed. És este ha sétálni megyek az idegen városban, egyedül vagyok az őszben, most már igazán egyedül. Kutyák szaladnak el mellettem és te nem vagy köztük. Sötét kapualjakban macskák osonnak és nem vagy ott, hogy megkergessed őket. Reggel ha fölébredek, nem állsz az ágyam mellett kérdő szemekkel: haza megyünk-e, édes gazdám? Ma már nem kérdi senki. Többé nem kérdi senki. Ma reggel még kitették a szomszédok a csontokat a küszöbre. Még nem tudják, hogy nem vagy már közöttünk. Hogy soha többé nem vagy már közöttünk, hogy megszöktél, dezertáltál s itt hagytad a gazdádat, egyedül az idegen város rabságában. Nem, Bodri, nem, nem szidlak érte, dehogy! Igazad volt, jól tetted: nem kutyának való ez a hontalan élet, ez a kallódás idegen városokban, ez az elrontott világ nem kutyának való, nem. Még ember is nehezen bírja. Örvendj, Bodri, hogy megszabadultál! Az emberek azt mondják, hogy neked nem volt lelked. Ostobaság. Az emberek szörnyen ostobák, Bodri. Hiszen ott világított a te tiszta kutyalelked azokban a nyílt becsületes szemeidben, ott izzott a ragaszkodásodban, a szeretetedben, végtelen szabadság-vágyadban és a hűségedben .... ó te hűségesek hűségese! De mondjon ki, amit akar. Én tudom, hogy a te vidám kutyalelked ma újra ott nyargal a régi réteken, bekószálja régi hegyeinket, erdőszélen rigót ugat, őszi csalitban vadkan-nyomot keres.... jó neked, Bodri. Vadászbakkancsom régi nyomát járod régi ösvényeken. Leülsz a régi leskunyhó korhadt küszöbére és csodálkozol, hogy nem vagyok ott. Beleszimatolsz az őszi ködbe, de üres a köd és üres az erdő. Ne busulj, Bodri. Csak várj reám ott a régi küszöbön, megyek majd én is. De tudod, még addig eltelik egy kis idő. A négy fiam még föl kell nőjjön, Bodri, addig nem hagyhatom el őket. Kenyér kell a szájukba s a testükre ruha. És föl kell szerelni őket az életre, erre a durva, gonosz világra, hogy meg tudják harcolni benne a maguk harcát. Látod, addig még te is itt maradhattál volna, öreg! De mindegy, jól van igy is, Bodri. Csak várj reám, ott a régi erdőn s a régi küszöbön. Majd eljön egyszer az idő s akkor hazamegyek én is. Vagy igy, vagy úgy, de valahogy haza megyek. És akkor majd együtt járjuk újra az erdőt, rigót kergetünk és virágot csodálunk s ha szellem-tetőkön tüzet gyújtunk este, majd odaheversz újra a lábaim elé s együtt hallgatjuk az éjszaka zsongását, a tücsköket s a szellőt a fák közt és minden úgy lesz újra, ahogy volt....-------»•» Száguldás* Roskadt vagyok. Ki ért meg engem? A hangom torz és érthetetlen. Sikoly csak, s így is tompa, bágyadt, Beletemettem minden vágyat. Vágyaimnak temetőjében Pihen a szivem csöndben, szépen. Halott vagyok már, holtan őrült, A síromra egy rongyos őr ült. Rongyos a népem s én is vele, Csak az “úr” boldog s az istene. Néhány úrnak szolgál a jog itt, Őrült mind, aki gondolkodik. Tépjen hát szét egy téboly roham, S az őrültség legyen a lovam. Átszáguldnék a setétségen, S nem lenne több csillag az égen. Leszakítnék minden csillagot, Mert szegény a népem s elhagyott. Baksafalvi Zoltán * B. Z. elszakított területen élő fiatal magyar iró. A név természetesen nem valódi neve.
