Fraternity-Testvériség, 1950 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1950-08-01 / 8. szám
TESTVÉRISÉG 5 TISZAI ÜR ELMENT Mutatvány a németországi “Hungária” c. magyar lapból Irta: Pantó Béla ügy mondom el ezt, ahogyan történt, hozzá nem teszek és el nem veszek belőle semmit. Hiszen most már úgyis mindegy. Tiszai ur tegnapelőtt meghalt s ma délután el is temettük csendben. Nagy csendben: hatan voltunk a temetésén, fajtánkbelit csak négyet láttam, pedig kétszáz magyar lakik gyalogjárásnyi körben. Dehát Tiszai ur egyszerű ember volt és boldogabb, mint a többiek, mert könnyebben szokta meg a piszkos barakszobát, mint az, aki ötszobás lakását siratja reg- geltől-estig. Ez ugyan nem lényeges, mert ugyan mindegy, hogy valakinek két vagy három zongorát ejtenek a fejére az első emeletről, amikor egy is elég ahhoz, hogy meghaljon. Hanem az a fontos, hogy ki hogyan tud kibújni, kitérni, elugrani a ráomló szerencsétlenség elöl. Tiszai ur tán mást sem csinált az ötéves hontalanság alatt, mint ugrált, bujkált a fenyegető pusztulás elől, hogy végre biztos födél alá jusson. Nincs négy hete sem, hogy elérte s már meg is halt. Úgy kezdődött nála is, mint mindenkinél: beállt a háborús menetbe, amelynek se elejét, se végét nem látta senki s gyalogolt, mint a többi. Egyszer azt mondták neki, hogy most Galiciában vannak. Azután valahol Tatabánya környékén, egy nagy ütközet után nyakába borult sírva az a menyecske, akit úgy kellett kihúzni a pincéből, hogy saját szemével lássa: elmentek már az oroszok, akik azt a szörnyűséget tették vele. Tiszai ur magához ölelte a reszkető fehérnépet, hogy megnyugodjék. De aztán arra gondolt, hogy neki felesége van odahaza s elengedte a derekát, mert nem találta illő dolognak az ilyesmit. Tovább gyalogolt. Sopronban még megivott egy félliter vörösbort, utána áttalpalt a Sem- meringen. Valahol Passau környékén elérték az amerikai katonák, elvették a fegyverét, meg a többiekét is, halomba rakták s harckocsival átmentek rajta kétszer oda-vissza. Fogságba estünk, mondta a százados ur. Néhány hét múlva aztán kezébe nyomtak valami színes papirt, azt mondták rá, hogy élelmiszeri egy. Meg egy másik papirt is, amely bizonyította, hogy elbocsátott hadifogoly, szabad ember, azt csinálhat, amit akar. Meg is halhat. Akkor még nem volt azért még ennyire. Élni akart, mert élni kellett. A katonaruha lerongyolódott róla és senki se kérdezte, honnan vehet újat. A százados ur is elhagyta őket, mert a feleségének gyereke született és táborba kellett költözniök. Volt még elég cigarettája s azért mindent adott a bajor. Az a kevéske, ami jegyre járt, alig egy hétre futotta. Igaz ugyan, hogy két feketén eladott borotvaszappan árából meg lehetett venni, igy hát nem volt sok panaszolnivaló rajta. A faluban, amelynek üres csűrj eit lakták, nem volt borbély. Tiszai ur valamikor régen várományosa volt e nagymultu céh mesteri címének, de akkor abbahagyta, mint inas. Most elszánta magát és megpróbálta ismét. A köpenyéért, meg néhány apróságért beszerezte a legszükségesebb műszereket s nekilátott a munkának. Szó ami szó, az elején bizony csúnya köcsögfejeket faragott, de a túlságosan lekurtitott haj maga eltüntette a botrányos beavatkozás nyomait, különben Tiszai urnák haláláig szégyelni kellett volna a dolgot. De mondom, a haj kinőtt megint s igy meg lehetett kockáztatni az újabb nyírást. Szóval lassankint beletanult a mesterségbe, egyre több lett a gyakorlata s a munkája is egyben. A végén még a legmódosabb gazda is hozzá járt. Közben széledt a nyáj, a magyarok közül ki erre, ki arra próbált szerencsét. Volt, aki hazament Pestre, de nem tetszett otthon, hát visszajött, kifújta magát a régi baj társak között s egy szép napon elindult az idegenlégióba. De Algírban még úgy sem volt jó, visszajött onnan is rövid látogatásra, megint eltűnt s nemsokára Londonból hozta kacskaringós betűit a posta. Zajlott az élet, múlt az idő. Ősz lett, a csűrökre szükség lett megint s Tiszai urat egy szép napon kitették az országutra. Világlátott társaitól hallotta, hogy a Ruhr vidékén sok a gyárkémény, még több, mint Csepelen, hát elindult északnyugatnak. Mert ahol sok a kémény, ott sok a gyár, még több a munkás, a szakadatlanul növekvő hajszálakat pedig már össze se lehet számolni. Düsseldorf környékére került s hogy, hogy nem, bevetődött a munkaügyi hivatalba. Kicsit kecskeméti tájszólással törte a bajort, de azért megértették, hogy munkát keres. Nagyot néztek a tisztviselők, mert abban az időben, amikor egy hónapi keresetért fél kiló zsírt lehetett csak kapni jegy nélkül, nem ment abba a hivatalba más, csak a szent, vagy a bolond. így mondták. Úgy látszik, Tiszai urat nem tudták hamarjában hova sorolni a kettő közül, hát csak megkérdezték tőle csendben, hogy mi a foglalkozása. Azt mondta, borbély. Vizsgáját, papírját kérték. Persze nem volt, hogy is lett volna. Csak állt s a vállát vonogatta. — Elveszett — segítette ki a tisztviselő. — El — hagyta rá kényszeredetten a hazugságot. Kicsit bántotta a lelkiismeret, de aztán arra gondolt, hogy ha két éven át el tudta végezni a munkát s megélt belőle szép szerényen, de tisztességgel, akkor biztosan ért is hozzá. Akár van papír, akár nincsen. Kapott egy címet, ahova el kellett mennie. Fel is vették rögtön. De aztán uj pénz jött, tizedannyi sem volt belőle, mint a régiből. És Tiszai urnák felmondtak, mert a mester nem győzte fizetni a betegsegélyzőt utána. Komisz idők jártak akkoriban a magyarokra s az egyetlen varázs-szó, amelyre elfutott tőlük a gond és az éhség, a kivándorlás volt. Tiszai ur is jelentkezett Angliába bányásznak. Máshova és másnak nem lehetett. Elvitték hát oda. Egy hónapig jól tartották őket, angolul tanultak, kirándulni jártak az idegenvezetőkkel, akik többnyire csinos hölgyek voltak. Aztán vége lett annak is, le kellett menni a bányába. Nehéz volt a munka, de jól fizettek, hát úgy is kellett dolgozni, tisztességgel és becsülettel. Tiszai ur tán ott is halt volna meg tegnapelőtt, ha tizenegy hónap múltán meg nem emeli magát. Megoperálták emberséges módon, ápolták, erősitgették, mig ismét meg nem tanult járni. Akkor szépen visszaküldték oda, ahonnan jött, a Ruhr mellé, mert bányamunkára nem alkalmas többé, ahogy az orvos mondta. Tiszai ur elment hát ismét a munkaügyi hivatalba. De akkor már sokan álltak ott. Úgy csinálta, hogy ugyanahhoz az emberhez kerüljön, akinél először járt. De az már nem emlékezett rá s nem adott munkát. Elment hát onnan békességgel, mert belátta, hogy 1
