Fraternity-Testvériség, 1950 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1950-04-01 / 4. szám
TESTVÉRISÉG 7 VERS Nem képviselek senkit, bizony senkit, s mégis úgy érzem, minthogy a madár a távolságok dala, szárnya, célja, lelkem a magyar lelkek útján jár. Ólszagú s füsttel bevont sorsok útján, kiknek a cigány néha nótát húz, s kiket nyugaton rögük el nem hagyott, bár a valóság multat ver, tör, zúz. Nincsen utódjuk, akár nékem, nincsen, mert gyermekükben új élet tanyáz, s talán dalomban tudatlan s tudottan a szin és sóhaj álmukra vigyáz. Reményi József “HÁNYÁN MARADTUNK MÉG..“ Az amerikai magyar irodalmi és közélet egyik legértékesebb s egyben legjellegzetesebb személyisége, a legszélesebb körben ismert költő és uj ságiró, Pólya László március 15.-én, gépkocsi baleset következtében elhunyt Cleveland- ban. A róla szóló szép megemlékezések között is talán legközvetlenebb és legszebb az, amit másik kiváló költőnk, Tarnócy Árpád irt az Akroni Magyar Hírlapban. Hadd álljon itt nehány részlet ebből a könnyező szeretettel irt emlékezésből: “PÓLYA LÁSZLÓ akkor érkezett Amerikába, amikor az amerikai magyar élet még csak magyar élet volt s még legnagyobb magyar kolóniáink sem rendezkedtek be “honfoglalásra.” Mindössze egy-két templom, küzködő egylet, újság jelezte, hogy itt vagyunk s hogy egykicsit élni is szeretnénk itt “idegenben.” Persze magyarul, hiszen még a közéletünket is a magyar hazára való emlékezés irányította, mert.... nagy hatalom ám az emlékezés! És talán csak bölcs Cukor Mór mert néha és nagyon óvatosan, Amerikáról és a mi amerikanizálódásunk szükségességéről bsszélni. Pólya, — miként Kohányi Tihamér, — pedléreske- déssel kezdte meg amerikai pályafutását. Pesti kalendáriumot, négyes-dohányt, rózsafüzért, szegedi bicskát árult. Kitűnő módja volt ez annak, hogy mindenfelé megismertesse magát, de ő egyébként is nagyon alkalmas volt a bolyongó életre, mert sehol sem lakott és mindenütt otthon volt, ahol legalább három magyar összekerült. Lelkes komázó volt, hamar szétfutott a hire s akárhol, akármi fontosabb alapítás is volt készülőben, arra éppen úgy tűzték ki a Pólya László nevét, mint a magyar lobogót. Szépbeszédü magyar volt, nevére úgy rajzott rá a nép, mint a kossuth-nótára. Kétségtelen, hogy alig van olyan magyar alapítás Amerikában, amelynél a Pólya László kivételes magyarsága és zsenialitása ne lettt volna alapvető tényező. “Ünnepi ember” volt, bár rendesen nagyon kopottan menetelt át Magyar Amerikán. De ez semmit sem változtatott a dolgon. Olyan dinamikus magyar lelkiség vándorolt a ruháiban, hogy a külsőséget észre sem vették az emberek. Legfeljebb az asszonynép figyelt fel ösztönösen lehordott ingeire és amig aludt, lopva kicserélték. így aztán, ha szétszórtan is, meglehetősen kibővült a ruhatára. És a legjobb magyar családok voltak az “ingváltó állomásai.” Különös ember volt. Azt is mondhatnánk, hogy különc, de ennek a sajátságának nagyon tiszteletreméltó és mélységesen mély lelki okai voltak: a szabadság, a szabad mozgás szeretete és a mindentől és mindenkitől függetlenítő igénytelensége. Nála jobban senki sem tudta lenézni a pénzt és senki gőgösebben nem utasította vissza a szánakozásokat, pedig ugyancsak bizonytalan kilátásokkal kereste meg mindvégig a kenyerét. Néha két- három napot is “átétkezett” néhány rossz szivaron, de a tapintatlan “gyere, fizetek egy ebédeket” mindig ridegen visszautasította. Álszemérem volt ez? Nem. Hanem tüskés védekezés az olyan sokszor jelentkező megaláztatások ellen. Nagy fantaszta volt. Alkalmas légkörben csak úgy dőlt belőle a “költés,” az igézőén kedves álmodozások áradata. És ezért volt olyan vonzóan kiváló szónok is. * * * Lágerlöf Zelmának van egy regénye, aminek “Gösta Berling” a cime. A regényben egy nagyon nemeslelkü úrnő mindenféle emberi ritkaságokat, bogaras tudósokat, művészeket, félszegutazó zseniket gyűjt össze a kastélyában. Az ikicsi kastélyban. Van köztük egy napóleoni tábornok is, aki egész esztendőn át békésen pipázgat a tűzhely mellett, de minden évben egyszer rájön a katonaélet dicsősége és ekkor lóra ül, kardot ránt és nekivágtat a világnak. Pólya Lászlót is igy szállták meg néha az “úri emlékek” és ilyenkor fehérgallért és zsakettet kapott magára. Szörnyen elegáns volt s ha véletlenül a 67-ik fiók táncmulatságára ment el ebben az “emlék-állapotban,” akkor abból egyszeribe fényes megyebál lett, régi báltermek csillára gyuladtak ki fölötte, hajlongott, mint egy főispáni titkár; kedves bókokat mondott az asszonyoknak s a kisorsolt tortát olyan dikcióval adta át a nyertesnek, mintha valamelyik minisztert fogadta volna a megyeházán. Egy ilyen zsakett-szezonban hívta meg a Szabadság munkatársnak. Velem egyszobában dolgozott. Jött amikor jött, ment amikor ment, lejárt velünk a Wohl-féle “magyar asztalhoz” ebédelni, rendes hotelben lakott, már bankkönyve is volt, de azért mindig érezhető volt rajta, hogy kényelmetlen néki ennek a szabályos életnek a cipője. Egyszer meghívták valahová Pennsylvániába valami ház-szentelőre és.... többé nem jött vissza. Újra hozzákopott a maga sorsszerű életutjaihoz, a derültlelkü magyar kanyargókhoz és egyelőre eltűnt a szemünk elől. De arról hallottunk, hogy a bányavidéken disznókat hizlaltak neki a magyarok, finom borokat hordoztak be a tiszteletére, szavalták a verseit és névnapokat, születésnapokat testáltak rá. Valamelyik magyar lapban azt olvastam most róla, hogy tragédia volt az élete. Lehet, hogy tényleg benne volt életében a tragédia kritériuma, de az is bizonyos, hogy egyetlen más magyar sem élte le boldogabban az amerikai éveit. * * * Autó ütötte el és március 15-én halt meg. Az amerikai magyarság fundamentumából esett ki a lelke. Meggyőződésem, hogy egyik legjellegzetesebb pionírját s legköltobb költőjét veszítette el vele az amerikai magyarság. Ezer okunk volt rá, hogy a “nemzet halottjának” tekintsük. Temérdek szépet, örömet, vigasztalást kapott tőle a magyarság. Nékem sem lettek volna olyan teljes és érdekes magyar élményeim nélküle, őszinte szívvel gyászolom meg én is. De a gyász mellett másféle szomorúság is fekszik a lelkemre. Olyanféle érzésem van, mintha sírja fölött éjféli fél 12-őt ütött volna a régi amerikás magyar élet toronyórája és elgondolkozom: — Vájjon hányán maradtunk még itt erre a félórára?
