Fraternity-Testvériség, 1949 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1949-02-01 / 2. szám
4 TESTVÉRISÉG Református Egyesületünk tagságának további segítésére még igen is nagy szüksége van azoknak, akiket az Isten, bárhol éljenek és nyomorogjanak is, testvéreinkül teremtett. Harmadiknak marad végül az a nem-szeretem kérdés, hogy saját belső segélyezési alapunk pangásának oka a “nem akarás”. Ennél aztán erősen zavarban vagyunk. A legtávolabb ugyanis az áll tőlünk, hogy ezt feltételezzük. Ismerjük ugyanis tagságunkat és magyarságunkat. Szivesebben tételezzük fel azt, hogy nekünk nem sikerült eltalálnunk a megközelítés módját, mintsem szívtelenséget tételezzünk fel. A megközelítés formáját viszont számunkra a közgyűlés határozata szabta meg s ahoz nekünk, eskünk szerint, alkalmazkodnunk kell. Ez pedig egyszerűen abban áll, hogy minden felnőtt osztálybeli tagunktól minden évben egyszer legalább 25 cent külön adományt kérjünk, amit biztosítási dijának fizetése alkalmával adhat át osztálya ügykezelőjének. Ezt tesszük most is és tenni fogjuk mindaddig, mig következő közgyűlésünk, 1952-ben, más határozatot nem hoz. Mert legjobb hitünk szerint a segélyezésre ma is szükség van s még holnap és holnapután is szükség lesz. Borshy Kerekes György MAGYAR VÉRNYOMOK NÁPOLY KÖVEIN — Egykorú irás a gályarabokról — Nápoly, február hó. Ha valaki statisztikát készítene a világ városairól abból a szempontból, hogy mit tudnak róla, Nápoly biztosan az első három között lenne. Nagyon kevesen vannak, akik nem tudnak róla valamit. A legtöbben, persze, romantikusnak tudják. Álmok, az andalgás városának, ahol az idő áll s az emberek abból élnek, hogy a múlt kincseit mutogatják, amit a természet elvarázsolt köntösbe öltöztet. S az örök emberi szív mindig hajlandó is volna egy kis romantikára. Miért ne? A múltból tanulni is lehet, a szép látása meg gazdagít, s ha a szivet kigyujtja a környék, a város varázslata — nem baj. Sőt, ez természetes. .. Bennünket, magyar reformátusokat Nápoly- ra mindezen felül az emlékeztet: itt szabadultak ki gályarab lelkipásztoraink. Azok a hősök, akiket az erőszak Krisztusért küldött a vérpadnál is borzalmasabb szenvedésre, a lassú gálya-halálra. Hiába keressük ennek nyomait. Sem szobor, sem emlékmű, de még egyszerű emléktábla sem beszél erről. Az ősi utak némelyike látta a rongyos, sovány, agyonkinzott csapatot. A tenger is, meg a vár is. De sem a házak, sem a tenger nem beszélnek erről. A gálya meg, ki tudja hová lett? — Az idő nagy ur, elporlaszt mindent. Valami jele mégis van véreink szabadulásának. Nemrég akadtam rá az egyik poros levéltár, rongyos kéziratkötetében. Közreadom. — Érdemes elolvasni: “ — Napok óta hallottam már arról — mondja az egykorú irás — hogy veszedelem fenyegeti a várost. Mégpedig a tenger felől. A kálvini és a lutheri eretnekség papjai készülnek partraszállni és a nép közt elvegyülni. Nyilván azzal a szándékkal, hogy a kevésszámú itteni eretneknek segítsenek, na meg, hogy elfoglalják majd a várost. Azt is beszélik: gályákon jöttek. Gazságokért Ítélték el őket s ők nem tanultak, nem javultak, és meg sem törtek. Itt nálunk akarnak tovább garázdálkodni. — A hírek nagyon nyugtalanítottak. Álmatlanul töltök már emiatt vagy öt éjszakát. Akárkit kérdezek, tudakolok, mindenki mond valamit, még akkor is ha nem is tud pontosan semmit. És ez még jobban zavar. Népünk ennyire könnyelmű? Játszik ezzel a veszedelmes tűzzel. Magára akarja vonni egészen Isten haragját. Nem elég az a szenvedés, amiben úgy is van részünk? — Elhatároztam tenát, magam járok mindennek a végére. Kimentem a kikötőbe. Ha igaz, hogy gonosztevők, akkor nem lesz nehéz dolgom. A gályákon találom őket. — Sajnos nem volt senkisem. De ez legalább némileg megnyugtatott. Ugyanis kinn csak fejüket rázlak az emberek és legyintettek. Tehat csak íe.-lamtéie az egész? Valami alapjának mégis lennie kell. Ilyesmit nem súgnak be és nem is terjesztenek. — Tovább is résen voltam. És végre eredménnyel. Megtaláltam az eretnekeket. Azt hiszem, ha ezt a tömeget leengednék, itt valóban nagy baj lenne. — Hála Istennek, nem erről van szó. Elviszik innét őket. — A teljes nyugalmam kedvéért meg is vártam az indulást. Nem volt valami diadalmas jelenség. Legtöbbjük alig vonszolta magát. Rogyadozó térdekkel, csontig soványan beesett arccal, kivert logakkal, rongyosan, vörös, inas kezekkel, sebes lábaknál vánszorogtak. — Elszállt az aggodalmam. Jó, hogy nem maradnak itt. Mert dacára mindennek, nagyon kemények voltak. Sziklaszilárdság tükröződött tekintetükből. És csendes hangon valami bánatos dallamot dúdoltak. Közelálltam hozzájuk. Az egyik szelíd, öreg felé áldón emeltem a feszületet. Rámnézett. Bólintott. Majd heves könyörgés fogta el. Potyogtak a könnyei és véreset köpött. Szegény. Sajnáltam. Nem igen kerül haza. — Mielőtt elhagytam a kikötőt, azt is megtudtam: magyarok. Sőt, nem is gonosztevők. Az egyik hajós azt is mondta: Krisztusért kerültek a gályára s azt is mondta: félelmes a hitük. Ez lehet. Jobb is, hogy elmennek... ” Igen, jobb is hogy hazatértek. Hitükre szükség volt otthon. .. Tőke László
