Fraternity-Testvériség, 1949 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1949-12-01 / 12. szám
TESTVÉRISÉG H LEVELEK RÓMÁBÓL * I. A SZENT PÉTER-TÉR ÁRKÁDJAI ALATT... Roma, november hó. Majdnem minden várost lehet egy szóval, vagy egy mondattal jellemezni. Mindnek van valami, ismert vagy tudott értéke, szépsége, nevezetessége. Van, történelmi múltja, van hőse. Talán benne született az emberiség egyik nagy szelleme, vagy múzeumában őrzik a kulturem- beriség egyik remekművét. Ki tudná a lehetőségeket felsorolni? Tény, hogy egy város nevének kimondása mindig egy jellegzetes vonást is idéz: különösen, ha láttuk is azt. Sajnos, nem igy van Rómával. Egyszerűen nem lehet beskatulyázni. Hiába próbálom elnevezni, minden kisérletem hiábavaló, mert rendesen meg sem közelíti a valóságot. Nem mondhatom rá például, hogy a világ legszebb városa, mert nálánál sokkalta szebb város is van. Mégis ki az, aki — az ősrómai lakókat is beleszámítva — el meri mondani, hogy betelt ennek a városnak csodáival? Eddig még nem akadt ilyen, pedig az utóbbi 10—12 században a szellem és a lélek nagyjai itt születtek, vagy itt éltek, s s megszámlálhatatlan milliók zarándok lépte hagyott nyomot az évezredes kövek majdnem re- dőtlen homlokán.... Azt is mondhatnám, hogy a világ legrégibb városa. Ez sem állja meg helyét. Igaz ugyan, hogy a város tökéletes muzeum, s kincsei úgy gazdagítják az egyszerű sétálót is, mint kevés helyén a világnak, de azért, nem a legrégibb. Sokan szeretik a keresztyénség fővárosának mondani. Az olaszok fővárosnak mondják, a szó politikai értelmében. Én sem az egyiket, sem másikat nem vállalom. Sőt azt sem vállalom, hogy például valaki egy vallás, egy nép tulajdonának vallja. Oh! hányszor akarták már ezt történelme folyamán. Hány nép és hány árnyalat, s Róma ugyanaz maradt.... — Mi maradt? — kérdem most ezen az esős, hűvös novemberi éjjelen, itt a Szent Péter-tér árkádjai alatt. — Mi maradt? Aki birtokolni akarta, sokáig, hosszan, vagy ‘'örökre” — azt felélte. Sehol oly sok sir, oly sok emlék, emberi dokumentum nem beszél erről, mint itt. S aki úgy hitte, hogy főváros, ahonnét parancsok röpködnek szét, elég ha felidézi a város mély pontjait: a történelem súlyos dolgokról beszél.... — De hát mégis, — kérdem az éj j ben, éppen most, hogy az ősi bazilika harangja éjfélt üt — mi az, amit rá lehetne mondani? — Róma mindenkié. Az emberi szellem és lélek egy és bonthatatlan. Nincs benne én, te, és ő. Nincs határ, gát és akadály. Nem mondhatom, hogy itt a világ közepe. Azt sem, hogy itt tudom a titkok titkát és még hozzá megfellebezhetetlenül. Nem húzhatok határt igaz és hamis között. Nem ácsolhatok barrikádot, elválasztó vonalat, mert itt nem egy nép, nem egy vallás az ur, hanem a Mindenség Ura.... * * * S ki merné mondani, hogy tudja az ő szándékait? Senki. S ez a jó itt. Ezt érezték évezredek óta, akik ide jöttek. Ezt sejtették meg a kövek között, a szűk utcákban, kinn a réteken és a katakombákban. S akárhogyan haladt az idő kereke — gyorsan, vagy lassan — az találta meg az élet értelmét, aki belekapcsolódott a láthatatlan szándékába és nem félt kimondani: — Hiszek.... TŐKE LÁSZLÓ KOSSUTH LAJOS GONDOLATAIBÓL Én azt tanultam az élet mesterétől, a történelemül, hogy a szabadság vívmányainak utján a mérföld- ; elzőket nem az akadályokkal nagy hidegen úgynevezett yakorlatias bölcsesség képezi, hanem a nemzetek jogaihoz és történelmi szükségeihez ragaszkodás nagy eszméjének inspirációja, melyek csak a röppenő perccel számoló gyakorlatias bölcsek őrültségnek neveznek. Ezek a jövendőnek árán megenyhithetik a röppenő percek nyomását, amaz a röppenő perc áldozatainak árán a nemzetek jövendőjét biztosítja. Törüljük ki a világ történelméből ezt az “őrültséget” és csak a jámbor óhajok fohászaiban kellene keresnünk a jog uralmát, a szabadságot. KARÁCSONYI BÉLYEGAKCIÓ (Az Amerikai Magyar Segélyakció közleménye.) A közeli napokban immár ötödik karácsonyi bélyegakciónkat indítjuk útnak. Ezúttal Imrey Ferenc, Washingtonban élő neves magyar festőművész volt szives egy nagyon szép, hangulatos képet festeni, mely egy szenvedő magyar családot ábrázol, templommal a háttérben, amerikai zászlóval és a magyar cimerrel. Úgy hisszük, hogy ez a tetszetős bélyeg minden magyar testvérünk elismerését és méltánylását elnyeri. Nem tudunk hathatósabb érvet felhozni a bélyegakció szükségessége mellett, mint azt, hogy ezek a bélyegek ma már legnépszerűbb eszközei a segélyezésnek. Aki a bélyegeket megveszi, jóleső érzéssel fog mindig reájuk tekinteni és minden levelezésénél felhasználni: mert csinos kiállítású, szép színezésű, kedves emléket és óhazai kapcsolatokat felidéző látványt kap kézbe, — ugyanakkor azonban az a jóleső tudat töltheti el a bélyegek tulajdonosát, hogy azok jutányos megszervezésével egyidőben jótékonyságot gyakorolt, emberbaráti segítséget nyújtott elesett honfitársainak és hozzájárult ahhoz az épülethez, amely a szenvedő és nélkülöző magyar testvéreknek ma egyik legerősebb mentsvára: az Amerikai Magyar Segélyakció. Bízunk abban, hogy minden jóérzésü magyar testvérünk körében nemes versengés fog megindulni: ki tud az eddiginél is és a tavalyinál is jobb eredményt elérni, ki tudja jobban tanúságát adni annak, hogy a segitő- készség nem veszett ki az amerikai magyarokból. Ezt kérjük és ezt várjuk azért, hogy mielőbb nekiláthassunk az idei karácsonyi segítség szétküldésének és büszkén vallhassuk, hogy nem csalódtunk a magyar szivek megmozdulásában. A jó Tsten áldása fogja ezt a munkát kisérni!
