Fraternity-Testvériség, 1948 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1948-12-01 / 12. szám
8 TESTVÉRISÉG CSORNOKY VIKTOR Még azokat is, kik előtt személye soha rokonszenves nem volt, megdöbbentette a hír, hogy Csornoky Viktort kivégezték. Tildy Zoltán vejét, aki előbb washingtoni követségi tanácsos, kairói magyar követ volt, hazacsalták, elfogták, megkinozták, aztán felakasztották. A vád szerint, hazaáruló volt. Hogy ezt az ostoba vádat azok sem hiszik, akik emelték, az teljesen mellékes most abban a “népi demokráciában”, ami odaát éli ocsmány világát. Meg kellett félemliteni azt a magyarságot, mely szivből utálja megrészegedett kinzóit, még kezesebb báránnyá kellett zülleszteni azt a nehány se- honnait, aki még hajlandó a vörös legényekkel való “együttműködésre”. A fiatal Csornoky aggressziv személyisége lehetett ugyan ellenszenves sokaknak, mi azonban akiknek módunkban volt washingtoni politikai működését figyelemmel kisérni, nyugodt lélekkel álhtjuk, hogy ritka munkabirásu, őszintén demokrata s a magyar népet és a magyar hazat hűségesen szolgáló embere volt annak a rezsimnek, mely a 45-ös választások alapján kívánta újjáépíteni Magyarországot, mint szabad és független nemzetet egy megújított világban. Ez, és csak ez íehe.ett az a “bűn ’, mely korai vesztét okozta. És mert az utóbbi tiz év alatt szinte megszoktuk már, hogy mindent másképen kell érteni, mint ahogyan azt a pesti Dunaparton Írják, azt a hirt, hogy “Csornokyt hazaárulásért kivégezték”, mi igy értelmezzük: hazaszeretetért meggyilkolták. Nyugodjék békében, amiben gyilkosai sohasem fognak. Mert van Isten. FINTA SÁNDOR Nem először Írunk róla s bizonyára nem is utoljára. Bemutatnunk sem kell őt, hiszen a Testvériségnek címlapja és minden dísze az ő talentumát hirdeti. Testvérünk és egyben büszkeségünk is ez az isten-áldotta magyar művész. Nevét az teszi most ismét aktuálissá, hogy sikereit egy újabbal gazdagította. Négyszáz művész vett részt azon a kiállításon, mellyel a los angelesi Painters and Sculptors Club 25 éves jubileumát ünnepelték. És az a mi Finta Sándorunk, aki az elmúlt öt év alatt mindig elnyerte a kiállítások szobrászati első dijait, most ismét két dijat nyert. Egyiket “Jeremiás ’ cimü fa-szobráért, a másikat pedig azért az aranyéremért, amivel az Amerikai Magyar Református Egyesület tünteti ki legkiválóbb munkatársait s aminek kicsinyített mását minden tagunk viseli. Az, hogy ide gratuláló szavakat Írjunk le számára, nem fejezi ki kellőleg azt a belső örömet, amit sikere fölött érzünk. Átnyúlunk e szavakban az Óceán túlsó partján élő művészhez s meleg szeretettel öleljük őt magunkhoz, Egyesületünkhöz, drága művésznő-hitvesével együtt, aki egyhangú meghívással a kiállítás kitüntető “hostess”-i tisztét látta el. A Hálaadás havában áldjuk az Urat, hogy testvértelen-fajtánkat Fintáékkal is megajándékozta s Egyesületünknek részt adott egy gyönyörű teljesítmény ihletésében. Ezentúl még rátartibban viseljük angyalos jelvényünket, melynek biblikus jelmondata, “Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?! ’, az alkotó művész életében is megbizonyitotta örök igazságát. Dr. PFEIFFER ZOLTÁN Pár hónapja él csak közöttünk. Azok közül a meneküllek közül való, kiket az uj időknek dühöngő szelei sodortak át a tengeren. Jött feleségestől, kis gyermekestől, minden más földi javától megfosztottan, testén azoknak a sérüléseknek sajgó nyomaival, miket az igazságéri, a magyar népért való bátor kiállása következtében szenvedett a Magyarországot most gúzsban tartó vörös csőcseléktől. Jött, mint űzött vad, meg- íogyva tesii erőiben, de meg nem törve szellemében. Mi magunk vagyunk ennek tanúi, akik márciusi konvenciónkon hallgatói lehettünk lenyűgöző magyar bizonyságtételének. Akkor zártuk őt a szivünkbe azzal a párszáz ünneplő emberrel együtt, kik a magyar szabadságharc százéves fordulóján kerestük és találtuk meg egymást az igaz testvériségben. Azóta figyeltük őt, amint telepről-telepre járva élesztgette a magyar tüzeket. Sikerrel élesztgette, s örvendtünk annak, hogy a magyar tulajdonosok kezébe került Amerikai Magyar Népszavánál elhelyezkedést talált. Összekötő szerepre nála jobbat nem is találhattak volna. És ekkor újabb szerencsétlenség érte. Propaganda útra Clevelandba- menet oly szerencsétlenül esett le felső Pullman ágyából, hogy súlyos lábtörést szenvedett, mely hónapokra ágyhoz kötötte. Reméljük és várjuk, hogy felgyógyultan megint találkozhatunk vele lapjának hasábjain is, és mindazon a helyeken, ahol tiszta szándékú magyarok a jövő magyar sorsot szolgálják. Nem olyan nagy ez a tábor, hogy a mellőztetés fényűzését magának megengedhetné, bárki igaz magyar emberrel szemben is. "HÍDVERŐK" Az Európa különböző országaiba szétszórt magyarság között az utóbbi időben gombamódra szaporodnak a Különböző kiadványok. Egy ezek közül a ‘'Hídverők” címet visen. Egyes cikkemen DüszKén, sőt hencegve állapítja meg önmagáról, hogy a magyarság. “elitjét” Képviselik azok az írók, akik hasábjaikat Írják. Éhez van nehány szavunk. Lehet ugyan, hogy nekünk “tudatlan és gyermeteg ’ amerikaiaknak (mint azt nem rég egy hasonio lapocska irta!) egészen furcsa fogalmaink vannaK az előkelőségről, de tény az, hogy mi semmit sem tartunk távolabbinak az “elit”-ség fogalmától, mint épen azt a stílust, amivel ők a hidat verni próbálják magyar és magyar között. Egyik legutóbbi számukban még a nyilván költőinek szándékolt soraikban is olyan alpari, sőt undorító a hang, aminővel az általunk ismert magyar irodalomban soha de soha nem találkoztunk. A hontalanság, a nyomorúság, a kilátástalan jövő, a vörös-gyűlölet sok mindent megértethet velünk. Még talán azt is, hogy a megengedhetetlenül jobbra lendültek a ma khaoszában — egészen helytelenül bár, de — a saját igazolásukat látják. Azt azonban nem, hogy a magyar jövendőt bosszuáliástól elron- ditott hanggal is szolgálni lehet. Nem az a baj tehát, hogy odaát gombamóara szaporodnak a lapok, hanem az, hogy a kelleténél sokkal több — a mérges gomba. Eddigi rekordja alapján a “Hídverők” a legmérgezőbb vagy legalább is a legmeggondolatlanabb közöttük. Urak, urak, “elit” urak. Amit Önök csinálnak, az nem hidverés. Ekverés az csupán. Szüntessék meg, ha a magyarságnak igazán jót akarnak. TELEKI PÁL GONDOLATAIBÓL Az öröm és a szenvedés korszakai egyaránt lehetnek a dicsőség korszakai — és azok is. Ha egy nemzet lelkében örök hit él és ha a nemzet minden fiában, azok lelkében az egész nemzetnek hite, az egész nemzetnek önbizalma és századokra elszánt ereje él, sem a diadal, sem a szenvedés és a megpróbáltatás korszakai nem múlnak el hirtelen.
