Fraternity-Testvériség, 1948 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1948-10-01 / 10. szám
TESTVÉRISÉG 7 Kerecsenül Kiss Márion: BUENOS-AIRESI ÉNEK Kigyúl a város estetájban. Az avenída felragyog. Fényben úszó Buenos-Aires, hurrá, a te fiad vagyok! Fényt! Fényt! Eddig homályban éltem. Piros, zöld, lila lángokat! Tündöklő, büszke, Déli Bábel, lobbantsd fel ifjúságomat! Hadd ragyogjak benned ma én is, akit magyarnak szült a Föld, széttükrözöm dús csillogásod, ha rajtam csillagokra tört. Fényt! Fényt! Merészet! Itt az óra. Gyorsan! Az áram egyre fogy. (Vakító csóva fürdet végig . .. Nem látja rajtam senki, hogy szikrázó útján Floridának és a tündöklő Sánta Fé-n utánad sírok, szelídlángú, áldott, hevesi lámpafény). Buenos-Aires, 1948. SZALONNÁT SÜTÜNK Irta: Nyíró József (Németország) Jánossal elhatározzuk, hogy szalonnát sütünk. Keservesen megszerzett drága kincset. Szalonnát, ha féltenyérnyi darabkát is! Titokban, elbújva az erdőn, hogy ne sejtse senki. Az asszonyok se tudjanak róla. Ez a fényűzés a bűnnél is nagyobb. Hallatlan pazarlás. Kéjelgés a földi jókban. Sokszor beszéltünk róla. Sokszor elképzeltük és az ízét a szánkban éreztük. Régi világok elevenednek meg tőle, tele jóléttel, békességgel, szabadsággal, biztonsággal. Nem úgy mint most. Sig- mond is erdélyi. Ugyanazok az emlékek nyugtalankodnak benne is. Siratni valóan szépek. Rücskös homlokunkon mint gyűrött mozivásznon tűnnek tova az erdélyi hegyek, völgyek, patakok, tájak és egyéb gyönyörűségek. Budavár, Csicser, Hargita, havasi kaszálók, erdei szállások fenyőfüstje, illata, ereje, vadmadár üdesége, mintha magának Istennek friss lehellete volna ... Hagyd abba! Ne is emlegesd, mert belepusztolok: Vájjon megvannak-e, látjuk-e többet az életben? ... Beesett, fehér arcunk gyorsan ráncosodik a belső forróságtól, mint tűzön a tej. Siessünk! Hátha legalább múló pillanatra megkényszeríthetjük azt a világot? Szomjas vagyok rá. Vizek, tüzek mellett áldozó pogány magyarok szájaízét érzem, kik haza rúgtatnak a nyugati portyázásból. A puffadt hullák, romok közül vissza a felhők és magasságok tisztaságába. A patak-hídon megállunk, mint két diákgyerek és meglessük a pisztrángokat. Ez a nagy itt tanyázik a göböben. Nem nyugszom, míg ki nem emelem. Ha másképp nem lehet, vadrózsa tövissel, akármilyen szigorúan tiltsák is a halászatát az amerikaiak. — Eljön ennek is az ideje ... Te! Nem hollók azok? — De igen. Itt a Bajor Erdőben van még belőlük. Az erdő melletti sárga tarlóhántáson ül két holló és egymást nézi. Többszáz esztendősek, mert hollónak nem illik fiatalabbnak lenni. Szerelmesek. Nem-mindennapi látvány. Tetőtől talpig ünnepi, fényes feketében mind a kettő. Csőrük komoly és mozdulatlan, vihar-vert és sok dögöt látott. Elhaladunk mellettük, de tovább se lépnek, csak a tekintetükkel mérnek végig. — Itt, igen. Az Isten is szalonna sütni teremtette ezt a helyet. Sigmond vállalja a tüztevést. Úgy végzi, mint a szertartást. Előbb a markában óvja a kicsi piros lángot, aztán dugja az ágacskák közé. Neveli, gondozza, míg felcsap és hirtelen pirossá válna a rátett fenyőágak tülevelei. Megígézve nézem a sikerült csodát. Én is bolondja vagyok a tűznek, mint minden erdei ember. Fénye játszik az arcunkon, egyidőre megfeledkezünk mindenről és visszaéljük a multat. A szép multat. A békést, szabadot, gondtalant, aggodalom és félelmek nélkülit, jövőt mutatót. Jótétemény ez a rövid idő a szegény, rongyos lelkű búj dósoknak. A kezem is reszket, míg a nyársascsákat megforgatom és a tűz mellett friss csereklye-abroszt készítek a pirítós kenyérnek, melyre a zsírt fogjuk csepegtetni. A szánkat se bírjuk összefogni a gyönyörűségtől. Csacsogunk, helytelenkedünk, mint két gyermek. Csak akkor szótalankodunk el, mikor a nyársat a tűz fölé tartjuk. Pirosba játszó szűz parázs, székely mesék táltos lovának arany ab-
