Fraternity-Testvériség, 1945 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1945-06-01 / 6. szám
1 TESTVÉRISÉG 4 AZ ÜZENET EÁMPÁSA — Gondolatok Dr. Nánássy Lajos halálakor.* — Irta: Szabóné Lévay Margit Krisztus legkedvesebb prófétájának, Ésaiás- nak ajakáról halljuk Isten eme mindent megvigasztaló igéit: “Nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim.” Lámpás ez az üzenet a hívő lélek számára; figyelmeztető fény, hogy el ne bizakodjék hitében. Lámpás azért is, hogy el ne csüggedjen, ha a reményeiből, ha a vágyaiból, ha a terveiből beteljesedés, megvalósulás helyett csalódás lett. Ilyenkor, a csalódások, a veszteségek bánatában, csodálatosan megvilágítja ez az ige elbizakodottságunkat, azt, hogy nem egyedül csak az Urban bíztunk, hanem legfőképen önmagunkban. Tervezünk és terveinkből legtöbbször kihagyjuk a Hatalmast, aki pedig minden tervünknek, vágyainknak egyedüli megvalósítója. Nem a hitetlenség jele ez a túlzott önbizalom, hanem az elbizakodottságé. Hány mélyhitü embert ismertem és ismerek, aki kihagyja terveiből a megvalósulás fundamen tornát: a Teremtőbe vetendő bizodalmát. Mert tervezgetéseink alatt rendesen elfelejtjük, hogy porból lettünk és hogy porrá leszünk... talán jóval előbb, mint terveink megvalósulnak. Ezek a gondolatok támadtak lelkemben és repdestek bánatos szívem körül, míg elnéztem Nánássy Lajos nyugalomban pihenő arcát, kisi- múlt szelíd vonásait, melyről a Halál letörölte az élet fájdalmát. Ezt a lelki elkészülést sugározta ez a kisimúlt arc, amelyet ajkairól hallottam, mint egy hálaadást elsóhajtva Istenhez: “Menynyien vannak, akiknek Isten ötven esztendőt sem ad és engem már a hatvanon is túlvezetett.” Egy igazi megnyugvás és készenlét az Úrral való találkozásra. Ami ime, bekövetkezett. Feje fölött hófehér párnáján feküdt pásztori süvege, az el- ömlő halotti fehérségen egyetlen sötét pont: az öröknyugalomba költözött lélek földi életének pontja. Míg élt, ragyogó tudományát, kitüntetett tudását koronáza és hirdette a süveg; most ott pihent, ott sötétlett, mint pont: Vége. Nincs tovább. Nyugalomba ment. Milyen csodálatos, a második, aki megfáradva az amerikai reformátusok szeretet-intézményének üzemvezetésében, nyugalomba kívánkozott, hogy megpihenjen attól a sokoldalú harctól, amellyel a paizsos férfiút igyekezett távol tartani a “Bethlen Otthon”-tól. A második, aki halálosan belefáradt a szeretetért vívott harcába. Pedig végtelen szeretettel vívta ezt a harcot tizenhat éven át. Viselte magyar életünk betegségeit és viselte a Bethlen Otthonét is; ő hordozta az Otthon öregeinek és árváinak fájdalmait is “és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, veret- tetik és kínoztatik az Istentől”, mikor betegágyán szenvedni láttuk. Pedig az amerikai magyarság vétkeiért rontatott meg szenvedésre a teste. Mert a lelke még a betegágyán is egészségesen, megtörhetetlenül szárnyalt, a Szeretet dicsőségét hirdette onnan is; a Szer etetet szolgálta utolsó lehel- letéig. Ezért nyerte el a földi nyugalom helyett a mennyei nyugodalmat, az örökboldogság nyugalmát ő is, mint elnyerte a Bethlen Otthon “Mindenese” is. És bánatunkban felragyog előttünk a Lámpás, a figyelmeztető fény: “Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim. Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképen magasabbak az én útaim útai- toknál, és gondolataim gondolataitoknál.” (Ésa. 55:8, 9.) íme, Nánássy Lajos is ment az öröktavasz hazájába erőt, pihenést szerezni és még fáradtabban sietett vissza a ligonieri fenyvesek közé. Ott remélte élvezni az annyira óhajtott nyugalmat és pihenést. A pihenő öregek szomszédságában, az amerikai magyarság ott sugárzó szerete- tének melegében. De az Ur gondolatai magasabbak voltak az ő gondolatainál, és útai az ő útainál és az öröktávasz és a fenyvesekkel koszorúzott Ligonier nyugalma helyett egy magasabb nyugalomban részesítette hűséges szolgáját: az örökélet nyugalmában, az örökkévalóság boldogságában. Mert míg a lelke Odafent, alkotásai és munkálkodásának emléke idelent örökké élni fog. És itt be is végezhetném Nánássy Lajosról szóló megemlékezésemet, ha mindet elmondtam volna, amit a nyugalomba ment személye, illetve emléke iránti tisztelet sugallt. De nem mondtam el mindent. És mivel nem akarom, hogy vádolással vádoltassam szeretett olvasóim részéről, elmondom azon gondolataimat is, amelyek az esetleges vádat kiváltható megjegyzéseim mögött vannak. “Ő viselte magyar életünk betegségeit”, — szólhat az esetleges vád. Mi tehát ez a beteg- % ség, ami sokszor végzetesen beteggé teszi a Szeretet szolgáit? Az, hogy a mi népünk nem tud önzetlenül szeretni: Nem tud adni, ha nem kap. Szeret és szeretetével felkarol minden nemes ügyet, de ugyanakkor önző is a szeretete: Csak úgy és csak akkor ad, ha kap is. Miért nem juttattja el minden egyház a maga adományát a “Bethlen Otthon”-ba anélkül, hogy annak igazgatói hétről-hétre, óriási útakat meg- téve, törjék magukat egyik egyháztól a másikhoz? Minden egyháznak van lelkipásztora, mért ne tarthatnák meg ők az “árvaházi vasárnapokat”? Ezzel a helyesebb móddal nemcsak az intézet vezetőit mentenék fel az ide-oda útazás fára-
