Fraternity-Testvériség, 1944 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1944-02-01 / 2. szám
12 TESTVÉRISÉG hagyásával, hogy ők egy napon elindulnak bizony és addig mennek, amig a falujuk harangszava elhallatszik. Ott aztán majd leszúrják a botjukat, annak bizonyságára, hogy imé idáig szól ez a legszebb szavú harang. Elindult hát egy napon a két presbiter, be- tarisznyáltak nekik, kalácsot pedig, aztán megindultak jámbor lélekkel, mig fölöttük éppen vasárnapi istentiszteletre szólt a harang. Mentek, mentek. Elérkezének a hegy tetejére, majd aztán leereszkedtek a völgybe is a hegyen túl, és még mindig hallották a harang szavát. Késő alkonyaira túljutottak a szomszéd falu erdején is és hogy ott a tetőn megállapodának, megkérdezi az egyik presbiter a másikat: — Hallod-é, testvér, az alkonyati harangszót, a mi harangunkat? — Hogyne hallanám, testvér, hogyne hallanám. — Mert én is hallom. Avval mentek hát tovább. Éjszaka is lett, hajnal is lett, akkor újra megkérdi egyik a másikát: — Hallod-é testvér, a harangunkat? — Hallom bizony. Mostan éppen hajnalt harangoznak. És csak mentek újra tovább. Hegyek jövének, völgyek j övének, sokaságok, falvak és városok, de a harangszó, az ő harangjuk szava csak tovább is kiséré mindkettőjüket. És ahogy a történet mondja, ők csak mentek, mentek tovább, hegyeken-völgyeken, ismeretlen tájakon, térségeken és időkön át, és még mindig hallották a falujuk harangját. A falubeliek pedig büszkén örvendezének, hogy azok imé még mindig nem térnek vissza, tehát még mindig velük tart, olyan messzi elhallatszik az ő harangjuk. És aztán a két presbiter nem tért vissza mindmáiglan sem. Száz éve is van már, és ők csak vándorolnak, vándorolnak és még mindig el nem múlt fülükből, elmulhatatlanul kiséri őket minden messzi világokon át az ő kicsiny falucskájuk szava, bennük a világ végéig is az ő kedves kis harangjuk harangoz, harangoz ... BÜSZKE BÉRCEN — 1941. — Diadalmámor, hír, siker, babér ... Valóra váltak a virágos álmok. Oh dicsőség! Bűvös tündér világod Hát mégis, mégis felidéztem én?! Jól látom, át a könnyeim ködén, Hogy való ez s nem káprázat, igézet! így álmodtam meg e sóvárgott képet, Dermesztő árnyban, magányom ölén. Remeteségbe gyűrten, elnyesett Életgyökérrel, hűlt vérrel se szűntem Lángolni érte, fürkészve az űrben A megváltást sugárzó szent jelet. lm: uj rés hasadt titkok fátyolán: Ihlett dal zendül... Teremtő láz árad ... Álmok vak éjén csodát szült a bánat... Lelkem kábán csügg a csilló csodán. Ragyogj, ragyogj rám áldott égi jel, Kopár életem élő diadémje! Holt volt eddig tört szárnyaim reménye ... Tanúm rá lenn a könnyes régi hely, A völgyi lak, szürke, szűk zugolyom. Ég veled unott idegen tanyám! Rám Tündérkert, örök boldog álmodás vár A bérctetőn: velem fogant jogon. Mészáros Zoltán. ROMFODTE ORMON Úgy rémlik, végleg vége már a dalnak, Hiába zsong rügybontó fuvalom. Szívem tátong, tik-takja egyre halkabb; Már sóhajom sincs s nincsen óhajom. Elmaradnak a csodás jelenések, Oh bűvös álmok, szent káprázatok! Isteni végzet — vége a meséknek, Titkokba már többé nem láthatok. Az égen sem gyúl ki régen a láng már, Utam vezérlő fénye, Csillagom Elköltözött, fekete mélybe szállt tán, Vagy megvakult benne az irgalom. Porbadült fáklya vagyok, láva hamva, Holt planéta, bágyadt fény gyászmisén, Tarolt meserét, dalrózsák avarja, Elpattant húr az Ur sajgó szívén. Csupán a múlt vet halvány sugarat ma: A tűnt üdvök hívó varázs-szava, Pár tört dalom, méla giling-galangja S hervadt babérom balzsam illata. Estéli árnyban, izzó szomjúsággal így csüggök itt álomfoszlányokon; Halott szerelmi dalok siralmával Romfödte ormon, roncsolt szárnyakon. Édesbús csend ez! Tele rejtelemmel — Elhódító bűbájos vén rege ... Ily bódulatban haldokoljon lelkem, Mig ittmaraszt engem az Ég kegye. 1943 Mészáros Zoltán
