Fraternity-Testvériség, 1944 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1944-06-01 / 6. szám
20 TESTVÉRISÉG lépcsőzetén ketten vezették föl. Amint a terembe lépett, a képviselők s a zsúfolt karzatok szűnni nem akaró éljenekkel üdvözölték. Némi szünet után az elnök megnyitá az ülést. A beteg a szószékre vánszorgott, s a jelenlevők némasága között halk, csöndes hangon szólni kezdett: “Uram! (üljön le!) Majd, engedelmet kérek. ha kifáradtam. Midőn a szószékre lépek, hogy önöket fölhívjam, mentsék meg a hazát, e percnek nagyszerűsége szorítva hat le keblemen Úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felkiáltja a halottakat, hogy ha vétkesek, vagy gyengék, örök halálba visszasülyedjenek; ha pedig van bennök életerő, örökre ébredjenek, önöknek, uraim! Isten kezökbe adta a mai határozattal, melyet indítványomra hozandanak, határozni e nemzet élete és halála felett. De épen, mert e perc ily nagyszerű, feltettem magamban nem folyamodni az ékesszólás fegyveréhez, mert lehetetlen nem meggyőződve lennem, hogy bármiben különbözzenek is a vélemények e házban, a haza szent szeretete, a haza becsületének, a haza önállásának, a haza szabadságának oly érzete, hogy azért utolsó csepp vérét is kész e ház feláldozni, mindnyájunkkal közös (éljen!). És a hol ezen érzés közös, ott a buzdításnak helye nincs, ott csak a hideg észnek kell az eszközök között választani. Uraim! a haza veszélyben van! E szót elég volna tán szárazhidegen kimondanom, mert hiszen a szabadság napjának fel- virradtával lehullott a homály a nemzetről; és önök tudják, miként áll e hon, önök tudják, hogy az országban rendelkezésünkre álló sor- katonaságon kívül 12,000 önkéntes honvéd állíttatott ki, önök tudják, hogy a törvényhatóságok fel voltak szólítva a nemzetőrségi seregek mobilizációjára, miként legyen erőképes megvédeni a hont, s megtorolni a bűnt oda lenn a széleken. És e felszólítás a nemzetben visszhangra talált. Ha a nemzet nem érezte volna, hogy veszélyben van, nem talált volna ilyen visszhangra. Ez maga köznemzeti nyilatkozata annak, hogy a veszélynek érzete közös. De én azért mégis úgy gondolom, hogy köteles vagyok önöknek uraim, nagyobbszerü vonásokban csak, és ezúttal — nem minden apró részleteiben, a haza állapotának némi rajzát előterjeszteni.” Kossuth lángoló színekkel nagy vonásokban állítja most szem elé az ország állapotait az utolsó diéta feloszlása óta... Spártai rövidséggel fölsorolja, hogy: Horvátország pártütésben van. A szerbek föllázadtak. A Pruth mellett egy gyanús muszka sereg. Bécsben alattomos fondorlatok s nyílt erőszak. S rettentő őszinteséggel konstatálja, hogy ily örvény szélén és ennyi veszéllyel szemben sehol egy jó barát. Sehonnan egy segítő kar. A kormány mindenütt kopogtatott, Angliánál, Franciaországban, a német birodalomban. Kosár minden- nünen. “Tehát, mert a veszély nagy, vagyis inkább naggyá lehető veszély vonul össze hazánk láthatárán, annak elhárítására önmagunkban kell az erőt keresnünk mindenek fölött. Élni csak azon nemzet fog, melyben magában van életerő, kit nem saját életereje, hanem csak másoknak gyámolitása tartogat, annak nincs jövendője. (Tetszés!) Én uraim! ezennel egy nagyszerű határozatra hívom fel önöket, felhívom önöket ezen határozatra: mondják ki azt, hogy azon rendkívüli körülményeket tekintetbe vévén, amelyeknél fogva a hongyülés rendkivülileg is egybehivatott, a nemzet el van határozva koronájának, szabadságának, önállóságának védelmére a legnagyobb áldozatokat is meghozni. S e tekintetben oly alkut, amely a nemzetnek önállását, szabadágát legkevésbbé is sérthetné, senkitől semmi áron el nem fogad, hanem minden méltányos kivonatokat akárki irányában is örökké teljesíteni kész. Hogy pedig ezen komoly határozatát valósítsa, miszerint becsületes békét eszközölhessen ha lehet, vagy győzelmes harcot vívhasson, ha kell, felhatalmazza a kormányt arra, hogy az ország disponibilis haderejét 200,000 főre emelhesse, s e végett első percben 40,000 embert mindjárt kiállíthasson, a többit pedig úgy és aszerint, mint a haza ótal- mának, a nemzet becsületének szüksége kívánni fogja. Uraim! én azon véleményben vagyok, hogy a határozattól, melyet a ház indítványomra ho- zand, e nemzetnek jövendője függ, nem csak, hanem nagy részben függ azon módtól is, miszerint a ház ezen határozatot hozandja. (Úgy van, igaz!) És az egyik ok, uraim, miért nem akartam én e kérdést a válaszfelirat vitatkozásaiba meríteni. Azt hiszem, hogy midőn egy nemzet minden oldalról fenyegettetik, de magában minden fenyegetés visszaverésére akaratot s erőt érez, akkor a haza megmentésének kérdését semmi kérdéstől nem szabad felfüggeszteni. (Zaj, tetszés s éljenzés.) Mi nem vagyunk a nemzet miniszterei, holnap mások lehetnek, a minisztérium változhatik, de neked maradnod kell oh hazám! s a nemzetnek erőt kell teremtenie. Azért, minden balmagyarázatok kikerülése végett egyenesen, ünnepélyesen ki-
