Fraternity-Testvériség, 1943 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1943-10-01 / 10. szám
FR|tSnS| OFFICIAL ORGAN OF THE HUNGARIAN REFORHED FEDERATION OF AMERICA Published Monthly Megjelenik havonta Főszerkesztő—Editor in Chief: FRANCIS ÚJLAKI, D. D. Felelős szerkesztő—Managing Editor: GEORGE KEREKES BORSHY Subscription $2.00 a year Előfizetés $2.00 évente Társszerkesztők—Associate Editor«: EMERY KIRÁLY and EDMOND VASVÁRY Entered as second-class matter August 10, 1936, at Pittsburgh, Pa., under the Act of August 24, 1912. Acceptance for mailing at special rate of postage. Act of February 28,1925, authorized August 13, 1936. VOLUME XXI. YEAR OF HOPES OCTOBER, 1943 HARANGOT A BETHLEN OTTHONNAK! Irta: Dr. Vincze Károly Verőfényes, mégis levélhullásos őszi délutánon negyvenéves közéleti pályafutásától búcsúzott Molnár István az Amerikai Magyar Református Egyesület Vezértestületének ligonieri gyűlésén. Kivételes alkalom volt, kivételes dolgot cselekedett Molnár István is. Könnyek csillogtak szemében és önmagáról szólásra nyiltak ajkai. A fiatalabbak, az újabbak okulására elmondotta, mint született meg szivében — szent meggyőződése szerint isteni sugallatra — az árvaház gondolata, régen, egy konvenció megnyitása előtt Trenton városában, mondanivalói felett töprengve, az Isten házában. Először hallottam, hiteles, élő tanú személyes bizonyságtevéséből, a ligonieri szeretetin- tézmények megszületésének ezt a történetét. Csendesen megjegyeztem. Gondoltam: Szép volna valamivel állandósítani ebben az intézményben annak a nevét, akinek a szivében először ragyogtatta fel Isten ennek a látomását. Aztán templomba mentünk. Fel a hegyre. A Bethlen Otthon templomába. Ahol fáradt “volt emberek” és otthontalan “lesznek emberek” imádják az Urat, talán másoknál elevenebben érzett buzgósággal. Várnunk kellett, mig mindenki feljutott a hegyre. Volt idő széjjel nézni, volt idő gondolkozni. A gyönyörű tájra letekintve az isteni csendet élvezve ezt gondoltam: Milyen lélekemelő volna, ha most ennek a különleges kis templomnak harangja is volna és annak szava szálldosna völgybe le, hegyre fel, hirdetve, hogy ahová csak eljutunk, ahol csak sátrat verünk, oda atyáink szent hite is jön velünk. Nem hivalkodásért, hanem azért, hogy a saját hitünkben megfürödve még buzgóbbak legyünk. S újra Molnár István búcsúszavaira siklott gondolatom. A két gondolatsor találkozott, egybekapcsolódott. Harang kellene — Molnár István emlék kellene: Legyen hát Molnár István harang! Dédelgettük, mérlegeltük a gondolatot. Aztán Molnár István engedélyét kértük, hogy indítványunkkal előlépjünk. Szeptember 2I-én megírta válaszát, melyben többek közt ezt mondja: “Sohasem vágytam kitüntetésekre. Mindenkor első sorban Istennek kívántam szolgálni életemmel. Végtelenül meglepett kedves levele, de egyúttal megelégedést is adott, mert abból azt látom, hogy talán mégsem éltem hiába. Bár az elismerés jól esik s nagyon hálás vagyok azért, beleegyezésemet mégis inkább abban a reményben adom, hogy talán a harang szava másokat is hasonló munkára fog serkenteni.” Mi is ezt akartuk. Azt, hogy Molnár Istvánnak elesetteket felemelni mindig kész lelkülete és igyekezete a róla elnevezendő harangon keresztül akkor is beszéljen, mikor földi szava neki már nem lesz. Amerikai Magyarok! Testvérek! Emeljétek határozattá az indítványt, hogy “Molnár István harangot” szerzünk a ligonieri Bethlen Otthonnak! Az én hitem harangszavas, bátran kiálló, Krisztust nem szégyenlő hit. így kaptam a szülőföldön, igy hordozott eddig az életben. Ti ugyanabból a forrásból merítettetek. A Ti lel- ketekhez is hozzánőtt szülőföldetek harangja és azon keresztül minden harang. Szerezzünk harangot annak a helynek, melyet egy nagy püspökünk “az amerikai magyarság szivének” nevezett. A Bethlen Otthonnak. Molnár István harangot. Jól tudom, hogy most harangot venni nem lehet, sőt hálát kell adnunk az Istennek, hogy még bírhatjuk meglévő harangjainkat. De nem
