Fraternity-Testvériség, 1941 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1941-07-01 / 7. szám
TESTVÉRISÉG 9 ANYÁK NAPJA A HÁBORÚS BUDAPESTEN A nagy termet már reggel felsurolták és behordták székekkel. A testületi asztalra zöld posztót borítottak és csengőt is tettek a közepére. Mosolygó szülőkkel telt meg a terem. Ünneplő fiuk, lányok lépkedtek be áhitatos csendben, kis csokor virággal a kezükben. Volt, aki ajándékot is hozott: fényképet, mézes-szivet és színes dobozkát. Tófhék kezében egy boríték volt szépen kifestve és megcímezve: Levél az édesanyámnak. A kis Roncsák megint papucsban jött és papirvirágo- kat hozott a napköziből. Kis Mari egy darab vásznat varrt ki zsebkendőnek. Csak a Raduly-gyerekek bújtak meg hátul üres kezekkel, de titokban ők is az ajtót lesték, jön-e a mama? Raduly mama nem jött, hogyan jöhetett volna, hiszen mióta a kilencedik testvérke megszületett, még a zsir- j egy ért sem ért rá sorba állani. Nem jött el Benyó mama sem, mert maltert hord a kőműveseknél. Gadó mama pedig a paplanvarróban van estig. Kelemenné a mosodában vasal. Járóka néni cukorkákat csomagol. Őket sosem lehet látni az iskolában. Kesikné megpróbált elkéredzkedni a papirragasztóból, de Grünfeld nagysága rákiáltott: — Az anyák napja nem munkaszünet! Majd,! ha pirosbetüs ünnep lesz, akkor elengedem! így hát folyt a munka rendületlenül és csendben tovább a dohos pincében is, csak épp, hogy a pókhálós ablakrácsból hullott le egy kedves üzenet: — Mama siess haza, majd elmondom, milyen volt az ünnepély és ajándékot is fogok adni neked! Bizony, nagyon szép volt, sokat lehetett mesélni róla. A szereplők selyem ruhában táncoltak, énekeltek. Egy nagy lány felköszöntöt mondott, majd mindnyájan fogadalmat tettek, hogyha nagyok lesznek, mindent meghálálnak. Közben még mindig jöttek az elkésett mamák. A kalaposok előre siettek és sokat tapsoltak. A kendősök szerényen hátramaradtak az ajtóban és a szemüket törölget- ték. — Ma nemzetek hajtanak zászlót az anyák előtt, hogy megköszönjük nekik az életet — hangzott az igazgató ur beszéde. -— Ez a nap a tiétek i's, akik éltetői vagytok a magyar hazának, mert gyermekeket neveitek nekünk könnyben, küzködésben. — Jaj, Istenem, — sóhajtott kint valaki... — bizony küzködésben! Az uram bevonult, én virágot árulok, azt sem tudom, hol vannak, miit csinálnak egész nap szegények. — De legalább élnek és egészségesek — könnyezett mellette egy fakó kis asszony. — Én már a harmadik kisfiam temetem, majd megszakad a szivem utánuk. — Hajh, hajh, — bólongattak rá szomorúan valamennyien, kis kopott, eivásott mamák a folyosó mélyében. — És ha valahogy felneveljük is, miire neveljük őket, leisz-e ember belőlük? ... Elhallgattak és csak álltak egymás mellett, hangtalan panaszaikkal vigasztalanul. De ott bent már felzengett a Himnusz, tódult kifelé a sok kipirult boldog gyerek és meghatott szülő. Elsodorták őket egymástól és kivonták a napfényre sápadt arcukat. — Szebb jövőt! — kiáltoztak minden oldalról a harsány gyermekhangok. Szebb jövőt, fohászkodtak a derült tavaszba és lassan elszéledtek a sötét kapualjból. Árkossyné, Szabó Margit. KABAY MARTON Ezelőtt 243 évvel, egy ilyen júliusban a hegyaljai erdőkben a fellázadt parasztok élére állott Kabay Márton tiiszteletes ur (ama Tokaji Ferenccel együtt.) A parasztoknak fel kellett lázadniok. Életük, becsületük, gyomruk és ami a legfőbb még abban az időben, a kálvinista hitük volt halálos veszélyben a Habsburgtól. Nem volt vezérük szegény rongyosoknak. Nem akart velük meghalni senkii. Mert az kétségtelen volt, hogy a császári hadsereg, amely akkor állott ereje és dicsősége, helyesebben dölyfe teljében, vérbe tiporja a szegény lázadókat. Katonai irányító még csak volt: Tokaji, Szalontay, az ezüstorru Bakos, de ezek mind egyszerű emberek voltak, nem tudtak még írni, olvasni sem. Felkérték hát Kabay Mártont. És ö vállalta a rongyos nyáj pásztorságát. A rongyosok dicsőséges harcokat vívtak. Bevették Patak várát (Szalontay vette meg éjjeli rohammal), bevették az erős tokaji várat is. Onnan kelt az első kiáltványuk, amit Kabay szerkesztett: "Az élő Isten szerelmére kérünk és intünk mindenkit, hogy aki a hazáját és nemesi szabadságát szereti s a német igától szabadulni óhajt, késedelem nélkül fegyvert ragadjon és Tokaj várába jöjjön...” Nem jött senkii. És akkor jött a császár megbízásából hadsereggel a véres herceg, Vaudemont. Néhány hét alatt vérbe tiporta a szegény parasztokat, de olyan kegyetlenséggel, hogy az leírhatatlan. Az elfoglalt Tokajban elfogta Vaudemont szegény Kabay tiszteletes urat. Azt mondta neki az égő város piacán: ‘Te, az egész Református Vallásnak megrontója, gondolod-e, hogy a pokolban levő minden ördögöknek csak mi is jusson a te elszaggatandó tagjaid közül? Mert világ kezdetitől fogva valamennyi kínoknak nemei voltak, mind azokat te keservesen fogod szenvedni.” Kabay belenézett a véres herceg szemébe s azt mondta neki: "Dulce est pro patria móri!” (Szép dolog embernek hazájáért halni.) A véres herceget megdöbbentette Kabaynak ez a mondása. Nem bántotta. Betetette Kabayt a bécsi börtönbe s ott rothadt el szegény Kabay, sok évtized után, latrok és tolvajok között. Népét levágta Vaudemont herceg. Egy töredékük átúszott a Tiszán s elmenekült Moldova felé. Legenda is van a hazájukat elhagyó rongyosokról. Mikor a messzi hegyekben eltévelyedtek, egyszerre csak egy kecske jelent meg előttük, s vezette őket napokon keresztül a hegyeken, mig el nem érték a gránicot. Ott eltűnt a legendás állat, a kecske, a szegény ember tehene... Ezen a 243 év utáni júliuson meghatottan emlékezem szegény Kabayra. Pásztor volt a javából. Magyar volt a szive minden érzésével. Életét adta a magyar rongyosokért. Legyen kedves és áldott e régi pap emléke. Szabó Lajos. A MAGYAR ÁRVÁKNAK UJ HAJLÉKOT AVATUNK 1941 AUGUSZTUS 31. LIGONIER, PA.
