Fraternity-Testvériség, 1941 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1941-01-01 / 1. szám
10 TESTVÉRISÉG adó távlatoknak és ugyanakkor a külföldi magyarságot teljesen a családi körön kívül hagyó leszűkítésnek. Teljesen szivünk szerint szól például, amikor ezt mondja: ”A magyarság mindenekfelett szellemi kérdés, mert egy öntudatnak a kérdése.” Szerintünk a külföldi magyar szempontjából ez volt egész cikkének az aláhúzásra legjobban kívánkozó mondata, amint azt a cikkhez fűzött megjegyzés tanúsága szerint a Szerkesztő is megérezte. ’’Szellemi szempontból” véve. mint Dr. Makkai mondja, azt a megállapítást is csak helyeselhetjük, hogy aki magyar, abban ösztönösen, ’’egzisztenciálisan”, létszükségesen élnie kell a magyarság családi közösségéhez tartozás érzésének is. Mint a vallásos hit közösségkivánó, közösségteremtő, közösségi terminusokban éreztető és gondolkoztató, ha igazi hit, úgy a magyar érzésnek is igy kell hatnia az egyénben. Amint nem fogadhatjuk el például jó reformátusnak azt, akitől a református egyház akár el is sülyedhetne, éppen úgy nem minősíthető jó magyarnak as, akit a közösségi magyar élet nem érdekel, aki e közösség jó vagy rossz sorsára, előnyére vagy hátrányára való tekintet nélkül él és gondolkozik. Az ilyenek éppen úgy ’’viztelen, szelektől hányt-vetett fellegek; elhervadt, gyümölcstelen, kétszer meghalt és tőből kiszaggatott fák s tévelygő csillagok” a magyarság egén, mint a keresztyén hitélet világában. (Judás levele 12-13). Dr. Makkai cikkének ezerszeresen előnyére vált volna, ha ezt a gondolatmagvát nem csak ”a magyar államközösségben levőkre” és a ”a magyar nemzet közösségében élőkre” alkalmaztatta volna megkülönböztető jelül, hanem kivetítette volna azt a magyarság egész családjára, tehát a külföldi magyarságra is. Itt már rá kell mutatnunk arra a fogyatékosságra, ami a legtöbb magyar gondolkozó szellemi horizontján megfigyelhető: elfelejtenek világvonatkozásban, világméretekben gondolkozni a magyarságról. A tényleges, vagy legjobb esetben a történeti magyar határoknál leadják szellemi útlevelüket és a reálpolitikához való öntulatan alkalmazkodás nem láttatja meg velük a föld távolabbi részein dobogó száz meg százezer hűséges magyar szivet. Azt, hogy egy olyan tárgyú előadásban, mint a Dr. Makkai Sándoré, még csak futó említés sem tétetik rólunk, mi nem szeretjük. Bírjuk ugyan Dr. Makkainak azt az írását is, amelyben a külföldi magyarságot is sorra veszi, mégis azt mondjuk, hogy egy ilyen tárgyú előadás hallgatósága előtt legalább a gondolat továbbfüződés megindítása érdekében meg kell emliteni a külföldi magyarságot is. A magyarság egész családját átfogó távlatokat kell adni az óhazai magyarságnak alkalmas és alkalmatlan időben, hogy a kert alján húzódó országhatárok parti- kulárizmusába ne eshessék. A minket a magyarság családjából szinte teljesen kiröpitő állítása azonban ez Dr. Makkainak: ’’Nemzeti közösségbe az én meggyőződésem szerint csak az anyanyelv alapján lehet tartozni.” Igaz, hogy a kiváló magyar gondolkozó ’’nemzeti közösségről” szól és a nyelvi közösség egy és ugyanazon nemzet közösségében a lényeges feltételek közé tartozik. Esetlegességnek, puszta külső járuléknak nem tekinthető. De a kiinduló kérdés nem az volt, hogy mi a nemzet, hanem az, hogy ki a magyar és ez a határozott kijelentés nagyon alkalmas arra, hogy a magyar nyelv sövényét fonja a hazai és a külföldi magyarság közé. Ugyanígy azok a kitételek, amiket rögtön ez után a magyar nemzet és magyar haza létérdekeinek ”az anyanyelv és magyar nemzeti műveltség közösségében teljes lényükkel” való szolgálatáról mond. Szerinte csakis azok tartoznak ”a magyar szellemi egzisztencia körébe’, akik ezt cselekszik. Itt már határozottan csak a határokon belüli magyarság lebeg Dr. Makkai szemei előtt. És ezek a kitételei sort vágnak nem csak a mostan élő magyarok sorai között, hanem mindazok között, akik a magyarságnak külföldön valaha is nevet szereztek, akiknek tetemes része a nyelvet is levedletté és csak egy halálig ép magyar öntudat maradt meg benne. Itt vannak a mi amerikai magyar elődeink, akikre mint ’’atyáinkra” gondolunk, amikor a népiesebb amerikai hymnuszt énekeljük. Ott vannak a pályájuk zenitjére a magyar szellemi egzisztencia körén kívül jutott művészi világhires- ségeink, mint Munkácsy és különösen Liszt Ferenc, aki haláláig nem tudott jól magyarul. S itt vagyunk mi, akik kezdtük kb. félszáz évvel ezelőtt azzal, hogy ’’nyelvében él a nemzet”, s magunkra alkalmazva eljutottunk odáig, hogy ’’lelkében él a nemzet”, s akiknek az amerikai nemzeti élet közösségében egyenesen az jutott osztályrészül, hogy az angol nyelv közösségében lenditsünk annyit, ameny- nyit tudunk a magyar nemzet és magyar haza létérdekein. Cserébe lehetne-é az a fizetésünk s le- hetne-é sokra biztató inspirációnk az, hogy az anyanyelv éles alkalmazása révén kirekesztessünk a magyarság családjából? Ez nagyon komoly kérdés, mert nem csak az amerikai, hanem bármely külföldi magyarság eljuthat oda, hogy egy szent magánérzésként ápolt és hordozott magyar öntudaton kívül már semmi egyebe nem lesz magyar. Vagy talán jobb is lesz, ha ezzel is elhallgat és mint ’’magyarbarát” idegen jut nagyobb megbecsüléshez, mint az már odahaza szokás ?.. . Nem könnyű kérdések ezek. Éppen ezért tul- szigoruak nem is kívánunk lenni a velük foglalkozó, kereső, kutató hazai elmékkel szemben, sőt egyenesen hálásak vagyunk, hogy ezt a kérdést feszegetik. A magunk számára sem igénylünk sokat. Semmiképpen nem kivánjuk például a politikai
