Fraternity-Testvériség, 1941 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1941-02-01 / 2. szám
TF-STVtfRTSrtC. 7 MIKOR A CSILLAGOK TALÁLKOZNAK Ezerhatszáznyolcvanötöt írtak... Az ősz már régen letörölte a nyár izzadó üstökét és kegyetlen, éles pengével végigtarolta a mezők, a rétek virágait. Átlátszó lett a berek, megritkult az erdő. A munkácsi vár tövében elterülő tisztáson két romlottszügyü, patkólatlan paripa, szabadjárahagyottan legel. A közel erdő széléről rőzseropogás hallik s nehéz, tömött hang kondid: — Bizony, Están bátya, csak a Darumnak köszönhetem, hogy ép bőrrel jutottam idáig. Regéc alatt megszorított bennünket a labanc. — Beste, romlott lelke — mordul bele, törött cseréppipája mellett eresztve a szót, egy csapzott bajuszu, sebzettarcu, sasszemü öreg. A sistergő szalonnáról néhány csepp zsir a tűzre gördül, s nedves tarból rakott máglya hirtelen lángot dob, nehéz, sürüszinü füstfelhő üli meg a berek alját. Tompán köhögnek. A szökdöső szél szétsodorja az átláthatatlan takarót, előbujik a hold is. A tűz mellett guggoló fiatalabbik kuruc felegyenesedik, előkeriti iszákját, becsülettel megtörli száját s odanyujtja a mellette görnyedő öregnek: — így ék kegyelmed. Az öreg érdes markával kétfelé szántja dérverte, lecsüngő hosszú bajuszát, szájához emeli a kulacsot, jót húz belőle. De hirtelen elkapja szájától. Felfigyel. Körülnéz. Odaböki a másiknak: — Hallod-e, ha? A tisztáson túl, a cserjés melletti patakban lógázolás hallik. A fiatal hirtelen szétrugja a tüzet, odaugrik a legelésző lovakhoz, kantárt vet, sebtiben odaint az öregnek: — Üljünk hát rá. A vén kuruc a tapasztalt harcos biztonságával felel. — Minek sietnénk, hallom a szavukjárását, mibélüink valók, magyarok. De azért lóra ül. A száraz avarban egyre közelebbről hallik a törtetés s a hold játékos fényében, a tisztás túlsó szélén, néhány lovas alakja ütközik elő. A füst fanyar szaga orrukba üthetett, mert visszahúzódnak a cserjésbe. Az öreg kuruc húz egyet lovának zabláján, nyugodtan kiléptet a tisztásra s odakiált: — Adjék Isten! Hé’ ki fiai keetek? A szóra megmozdul a cserje, a hold tüze visz- szapattan az előugró vasderes fényes szőréről, fiatalos, érces, parancsoló hang felel: — Hát kend ki féle, de biztonságba keabál rá a másra. Egy térdszoritás, kis rúgás a csizma kérgével, máris odarepül a cserjéshez és szót mond: Irta: OROSZ IMRE — Esze Estván, öreg kuruc lennék, felső Nóg- rádból; ez meg itt az ecsém, Esze Tamás. Hát ti- bennetek kit tiszteljek? A fényesszőrü nemes mén lovasa — a hold éppen az arcára vetit — szelíden mosolyog egyet göndörrecsavart szénbajusza alatt. — Én ifjú gróf Bercsényi Miklós lennék, emit hátul meg hat vitézem. Munkácsra igyekezünk, mert hogy hire jár, Thökölyné nagyasszonyunk zálogba adná a fiát, ifjú Rákóczi Ferencet, a töröknek Thököly uram helyett. Apám uram küldött el bennünket, hogy lebeszéljük ebbéli szándékáról. Hírből esmérem már Esze Están uramat, azért valék mihelyst is ilyen bizodalmas. Kezet nyújtott az öregnek. A zabos mén, mintha érezné, hogy reá most kevés a gond, máris a sörényét rázza, a két lovas önkéntelenül még közelebb jut egymáshoz, mig szét nem rántják ra- koncátlankodó lovaikat. A délceg, ifjú lovas szól újból: — Hát Esze Están uraimék mi járatban vannak e táj? — Mink is a Rákóczi fejedelemfi ügyében járónk. Rajtonk ül a német, Karaffa megvette Patakot, Regőcöt. Most, úgy hírlik, Munkács ellen indul. Szóltam az ecsémnek, Tamásnak, álljunk a munkácsiak segélyére. Itt tanyázánk este óta, reggel készültünk csak a várba. Nem adjuk zálogba. Vezér kell a népnek. Rákóczi fia lesz a vezére. Grófi nagyuram meg a tábornoka. Elhalkult az öreg. A távolból, fenn a várhegy felől éles csikorgás ütötte át a csendet. — A várkaput nyitják, grófi uram — szólt az öreg. Bercsényi kételkedve rázta fejét. — Nem lehet az. Sikongó lánccsörgés süvített bele az éjszakába Tompa koppanás. — A hidat eresztik le, grófi uram. — Magam is úgy vélem. A hold jókedvre kerekedik, félrelökdösi maga mellől az okvetetlenkedő felhőfiakat s teljes, derűs képével elmosolyog a tájra. Az öreg torkából ömlik a szó. Lovasok, Zrinyi-dolmányos kurucok jönnek át a hídon. — Látom, ott középen maga a kis Rákóczi lovagol, labanclesre indulnak. A vezér, a fejedele- münk, Esze Están uram hajtsunk rájuk, velük tartunk mi is. Megvan már a vezér. Nem adták zálogba. Nem is adjuk! Utánam lovasok, még ma tisztet teszünk a mi nagyurunknál! — Menjünk hát mi is ecsém, Tamás, legyünk ott, mikor a csillagok találkoznak!
