Fraternity-Testvériség, 1941 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1941-10-01 / 10. szám
14 TESTVÉRISÉG A havasi vadász. Petelei István uram jegyzé föl a görgényszentimrei hires vadászatokról — amikor is valamilyen “nagytitulu.su" főherceg az öreg mackó helyett eltalálta egyik bükkfa törzsét — a vén havasi vadász eme megjegyzését: — Efféle fát odahaza is lőhetett volna az ur! Bem-anekdóták. Bem apónak, Gábor Áronnak emléke még ma is él a székely havasokban és élni fog mindaddig, amig nemere zug a sziklák fölött és kék, meg piros virág nyílik a völgynek ölében. Hires eset volt, amikor Nagyszeben ostrománál Puchner generális a kezébe került s azt tanácsolták neki — lövesse agyon, azt felelte: — Aki bántani meri, halálfia! Hol találok még egy ilyen “szaladós” ellenfelet? Hol találok én egy második Puchner generálist? * Amikor fogytán volt a puskagolyó azt mondta egy honvéd: — Ha kifogyunk a golyóbisból, elővesszük Bem apót, van abba golyóbis, kicsi is, nagy is, annyit lőttek bele. Gyarmathy ur hazakocsizik. A fiatal Gyarmathy ur szigorló jogász korában bizony vidám életet élt Kolozsvárt. Aggódva kérlelte jó édesanyja: — Gyere már haza, édes fiam, Bán- ffyhunyadra. Hát haza is került a fiatal ur Bán- ffyhunyadra, még pedig elég sajátságos módon. Egyik mulatós éjszakán : New York vendéglő előtt (Kolozsvárt Nye-'Hó-nak hívják ezt a szállót!), felült egy egyfogatu bérkocsira, kurtán annyit mondott: — Vigyen haza! A kocsis, aki parádéskocsis volt valamikor Gyarmathy uréknál, szőszerin' vette a parancsot. Az alvó fiatalura: hazavitte — Bánffyhunyadra. Déltájban megérkeztek. Fráter Lóránd. Fráter Lóránd szamosujvári honvéd- huszár-főhadnagy korában szerelmes volt egy gyönyörű erdélyi leányzóba. Akkor irta ezt a nótát: A kanyargó marosmenti Bogárhátu kis házban ... ! Megkérdezte egyik tiszttársa:-—. Miért nevezed, Lóri, a nótábai bogárhátu kis háznak azt a nagy kastélyt, ahol az ifjú hölgy lakik? Fráter azt felelte: — Csupán azért, mert az irdatlan nagy kastély a nótába — nem fér bele. “Zeyk.” Erdély egyik legősibb, legelőkelőbb családja a Zeyk-család. Mondják, hogy már többször lehettek volna grófok, bárók — nem fogadták el. Ez magyarázza annak a külföldi írónak a megállapítását, aki erdélyi utazásában Írott könyvében azt irta: Erdélyben vannak grófok, bárók, Zeykek és nemesek! SiDCPÜS PERCEKÉ Az erdélyi szilva. Kicsi gyermek nézi a sötétzöld levelek között pirosló későn, érő, nagyszerű szilvát: — Édesanyám, milyen szilva ez? — Ez, fiacskám, kék szilva. — De miért veres? — Azért veres, mert még zöld ... Milyen is a király? A székely háziezredet Bécsbe helyezték. Mutatták a legényeknek Ferenc József király képét, elmagyarázták, hogyan kell “frontban tisztelegni,” ha véletlenül találkozik a hadfi az uralkodó aranykerekü kocsijával. Egyedül egy kis székely fiú nézett másfelé, rá se nézett a király fehér császárszakállas, piros tábornoki egyenruhás képére ... más kép járhatott az eszében, talán egy szép kislány képe, akit most itt kell hagyni sokáig, talán örökre. A kapitány észrevette a figyelmetlen közlegényt, ráriparkodott:-— Tudod-e már, milyen a király? Ijedten ugrott föl a kis székely: — Jelentem alásan ... tudom! — Hát milyen? — Hát... olyan küsded, barna! A muskátli társaság Kolozsvárott a Csizmadia szinben “működött” egykor ez a vidám békebeli társaság. Elnöke vala doktor óvári Elemér, disztagjai: Bogdánffy János negyvennyolcas honvéd és Dezséry Gyula színművész. Ez a társaság arról volt nevezetes, hogy avató ünnepséggel iktatták tagjaik sorába azokat a szerencséseket, akik az ünnepség után — vigan együtt ihattak a hires “muskátliakkal.” Volt köztük egy nevezetes férfiú, akinek a legsajátosabb hivatalos címe van kerek e világon, ő volt “A hamis hangok ellenőre.” Aki hamisan énekelt (már pedig ki ne énekelt volna a második liter után hamisan?) az előtt megjelent az ellenőr egy buxával és kérlelhetetlenül lebirságolta. Báró Szepessy Ignác (1780—1838) erdélyi püspök, midőn egy alkalommal főpapi látogatását tette egyházmegyéjében, az egyik falu végénél megállapodott, hogy a lovak egy kicsit pihenjenek. Csakhamar körülveszi hintóját egy csomó cigánypurdé .egyik rongyosabb a másiknál, összegörnyedve lépdel a vén dádé is és térdre ereszkedve alamizsnáért könyörög az éhező purdék számára. A püspök kihajol a hintó- ból és alamizsnát nyújtva azt kérdi a dádétól: — Kié ezek a gyermekek? — Ázs enyimek, csókolom a kezsit lábát, nágyságos méltósága. A püspök most kissé hátrább észrevett egy teljesen meztelen purdét, kinek csupán egy madzag volt a nyakára kötve. Rögtön megkérdezte: — És az amott kié? — Ázs egy seginy árva, de én ruházom. A püspök mégegyszer a zsebébe nyúlt s kivevén egy forintot, azzal a megjegyzéssel 'adta át az öreg cigánynak, hogy ezután igyekezzék azt is jobban ruházni. Csáktornyái Zoltán festőművésznek egy alkalommal Erdélyben különös kalandban volt része. Mint kezdő festő Nagybánya vidékén festegetett. Kikeresett magának egy szép domboldalt, a háttérben facsopor- tozattal, mely előtt egy igen szép kis, élénk színekben pompázó villa volt. Ezt a részletet festette napok óta. Egyik napon, alig hogy festeni kezd, a háta mögé áll a villa tulajdonosa. Egy darabig szótlanul nézegette a készülő képet, azután megszólította a festőt: — Megbízta önt valaki azzal, hogy lefesse a villámat? — Nem, uram, nem bizott meg senki. Csak saját elhatározásomból festem ezt a tájképet. — És kiállítja a képet valamelyik pesti kiállításon? — Természetesen. — Igen? — kiáltott örvendezve a villa tulajdonosa. — Akkor megkérném egy szívességre. — Tessék parancsolni. — Fessen az ajtajára egy táblácskát ezzel a felírással: “Ez a villa eladó.” Évek óta el akarom adni és hiába hirdetem az újságokban. Hátha ez használni fog. Dózsa Dániel (1821—1889) erdélyi köziró és regényíró szellemes ember és jó hazafi volt. Jakab Elek jeles történészünk a szabadságharc után célszerűnek találta az erdélyi inkvizíció szemei elöl szent- gericei kúriájára vonulni, ahol a szántásvetésre adta magát. Ettől a mesterségétől vette az “Agricola” álnevet, mely alatt később nem egy cukorral behintett mérges cikket irt az erdélyi lapokba a Bach-kormány garázdálkodásai ellen. Akadt is rögtön, aki besúgta a kolozsvári Woraffkának, a császári kormány együgyü és brutális tisztviselőjének mint veszedelmes embert. Woraffka azonnal magához hivatta Dózsa Dánielt, a “Kolozsvári Közlöny” szerkesztőjét és kellő hatással elmondott szidalmak és káromkodások közt meghagyta neki, hogy 24 óra alatt szedje össze neki Agricola összes veszedelmes cikkeit, annak megfejtése mellett, hogy ki és mi ez a veszedelmes Agricola? Dózsa is tudta, hogy tulajdonképpen kivel van dolga. Még aznap beállított Öméltóságához Tacitus “Agricola”-já- nak egy példányával, azzal az alázatos megjegyzéssel, hogy ha Öméltósága kegyeskedik megengedni, ezután is bátor lesz annak magyar fordítását a “Ko lozsvári Közlöny” hasábjain folytatólagosan közölni. Ebben, természetesen, Öméltósága sem látott az összmonarohiára nézve semmi veszélyeset és kegyes engedélyével bocsátotta el magától Dózsát, ellenben becsületesen leszidta a hasznavehetetlen besúgót.
