Fraternity-Testvériség, 1941 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1941-05-01 / 5. szám
6 TESTVÉRISÉG ÖTVENHAT TÉPETT HONVÉDZÁSZLÓ HAZATÉRT Az ígéret valóra vált, az orosz kormány visz- szaadta a zászlókat, melyeket a világosi fegyverletétel után Paskievics vitt magával Oroszországba. Az átadás ünnepélyes keretek között Lavocnéban folyt le, ahol a magyar tiszti küldöttség élén Schweitzer István altábornagy vette át a zászlókat. Kossuth dalok hangjai mellett Már a Ludovika növendékei tartják kezükben a zászlókat, mikor megpillantjuk őket. A pályaudvar és a Baross-tér tele háromszínü lobogóval. Hideg, ködös a reggel, mégis emberek ezrei állnak a téren és kipirult arccal várnak, hogy megpillantsák a hazatért drága kincseket. Mintha varázsütés érte volna őket, egyszerre megszólalnak a közeli templomok harangjai. Most vezényszó hangzik. A katonazenekar a Himnuszba kezd, és a ludovikások díszszázada elindul az 56 hazatért zászlóval. Éppen előttünk haladnak. Vékony, hosszú nyelű fehér selyem lovassági és rö- videbb, vastagabb nyelű háromszínü zászlók lengenek a zászlóvivők vállain. Egyiken Szűz Mária képe látszik, a másikon a magyar címer. Tépett, rongyos, golyójárta szinte valamennyi. Többnek a végén ott látni a Kossuth kormány legnagyobb kitüntetését: a bronz babérkoszorút. Minden szem a zászlókra szegeződik. Nincs zaj, nincs éljenzés, mindenki levett kalappal, némán tiszteleg. A harangok zúgnak, a zenekar Kossuth dalba kezd. Gondolataink, mintegy hívójelre, a múltba röppennek, oda, amikor Görgey vitézei és Damjanich pirossapkásai vitték ezeket a zászlókat győzelemről győzelemre... a szabadságért. . . “Éljen a szabadság!" Mindnyájan egyet gondolunk. És mintha csak lelkűnkben olvasna, valaki elkiáltja magát a tömegben: Éljen a szabadság! Már megszoktuk a néma ünneplést, a befelé való sírást, de most, hiába, nem tudjuk megállni, hogy halkan, áhítattal rá ne mondjuk: Éljen, éljen! Míg ajkunk a szabadság szót mormolja, szemünk a zászlókat kíséri lépésről-lépésre. Milyen Irta: BÉKÉSI ANDOR. fakók, milyen tépettek! Milyen szomorú körülmények között vitték el őket az országból! A világosi fegyverletétel tragikus eseményei torlódnak elénk. Vájjon hogyan váltak meg tőlük a szabadságharc hősei, mert, ha drágák nekünk ezek a zászlók, még inkább azok voltak nekik, hiszen mindennek, ami nagy és magasztos, amiért élni és halni érdemes, jelképei voltak ezek számukra. “Reszketve csókolták zászlóikat és búcsúztak tőlük örökre...” Az orosz központi hadtörténeti levéltárban nemrégen egy iratcsomót találtak, amelyben egy orosz szemtanú feljegyzésekben megemlékezik a világosi eseményekről, és ezekről a zászlókról is. Megható, könnyes emlékű volt az a nap még az idegennek is. A többi között ezeket mondja az orosz szemtanú: “Görgey hadseregével, mely az 1., a 3-ik és a 7-ik hadtestből állt, elhagyta Aradot abban a teljes meggyőződésben, hogy erőnket Zarándon fogja találni és ott teheti le a fegyvert, változatlanul ragaszkodva az elhatározásához, hogy az osztrákoknak nem adja meg magát. . . Mikor Görgey hadserege felsorakozott, elő- rugtatott Rüdiger gróf és tisztelgett, köszöntötte őket. Aztán közeledett a 2-ik számú lovashadosztály és kezdette fogadni a hadifoglyokat és elvenni fegyvereiket. Nem lehetett egykedvűen végignézni, hogy ezek a harcosok hogyan tették le néma kétségbeeséssel a fegyvereiket, hogyan csókolták reszketve zászlóikat és búcsúztak tőlük mindörökre. A huszárok leszálltak lovukról, letették a számukra kijelölt helyre kardjukat és egész fölszerelésüket, újra, meg újra megölelték lovukat, aztán némán engedték át a mi lovasságunknak. Egy gyalogos honvéd egy darabig habozott, hogy letegye-e a fegyvert. Megkérdezte: “Okvetlenül itt kell hagynom a puskámat?” Mikor a magyar tiszt azt felelte, hogy okvetlenül meg kell tenni, akkor a katona, arcán a keserű engedelmesség kifejezésével, fölemelte a két karját, a földre dobbantotta a
