Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-03-01 / 3. szám
(115) — HERDBOY OF HUNGARY UKKOU.MATÜS L'JSAG — KISBOJTAR — 31 support me, however, and I collapsed upon the turf beside the road. Lying there for a long time with my eyes raised to the bright sky, 1 tried to grasp the vast change which had so swiftly altered my whole life. Suddenly I thought of Mr. Herman and the scholarship he had promised me. Was that, too, a vanished dream? By my own deeds I had severed all connection with my past life. From now on I had to go alone. Even without Mocskos! As I roused myself to gaze at her weird, familiar shape, I realized that this last and most costly penalty had to be paid, also. To be seen with that horse, famous throughout the countryside—that horse with a price upon her head—would mean certain capture. There was no other way. With an agony of grief tearing my heart, I arose, stroked her nose, looked into her wonderful eyes, and then, at last, grasping her bridle, I turned her face about in the direction from which we came. “Go back, Mocskos, my only pal! Good-bye now, Mocskos, old darling!” With these words I struck her flanks a sharp slap. She started slightly and, turning her head, gazed at me in wondering refusal. Go back without me? Impossible! Then began a horrible struggle between the faithful affection of that devoted animal and my necessity of driving her away. By every known trick and by every stern insistence I tried to force her to start back along the highway, and always she stubbornly refused to leave me. It was more than my strained nerves and my grief could bear. In a desperation which amounted to fury I struck her with my whip and at last flung at her a handful of sharp stones from the roadway. One of them struck her forehead above her eye and the blood trickled down to blind her momentarily. — Unbelievingly she stood and gazed at me in unutterable reproach. Oh, cruel compulsion! That I should wound Mocskos, should blind with blood her beautiful eye—do it with my own hand! And why? Because she saved my life. Her flanks still trembled with the exhaustion of that wild ride through half the night, and I knew her legs would never be the same again. As I watched the blood trickle slowly down her dear, ugly face, as I felt my soul seared by her uncomprehending reproach—far more terrible to me than the wrath of Uncle Miklós—all the dreadful sequence of my misdeeds rushed over me in its full strength and I dropped unconscious to the ground. Even in my long faint my heart must have ached with bitterness. For to escape the pain my soul composed a dream of heavenly comfort. Mocskos sprouted a pair of wings and on her back I flew freely through the air. First we found Aunt Zsuzsi still on the frenzied Crinolin and helped her to dismount, and although she gave me a thump with her umbrella I bore her no ill will. Next we captured every runaway colt lábamon és lerogytam az utmenti gyepre. Szemeimet a fényes égboltozatra emelve, hosszú ideig hevertem ott s próbálgattam felfogni azt a nagy változást, ami olyan gyorsan terelte más irányba egész életemet. Hirtelen Herman urra gondoltam s arra az ösztöndijra, amit ígért. Vájjon ez is csak eltűnt álom volt-e? A saját magam cselekedetei voltak azok, amik megszakították a megelőző életemmel való kapcsolatot. Mostantól kezdve magamra vagyok utalva. Még Mocskos sem maradhat velem! Amint felriadva furcsa, megszokott, ösmerős alakján legeltettem a szememet, rájöttem, hogy ezt az utolsó és legsúlyosabb büntetést is el kell szenvednem. Ha meglátnak ezzel az egész környék- szerte hires lóval, aminek emellett dij is van kitűzve a fejére, bizonyosan elfognak. Nem, válnunk kell. Nincs más mód. Gyötrő fájdalomtól marcangolt szívvel állottam fel, megcirógattam az orrát, belenéztem csodálatos szemeibe s ekkor végül zabláját megragadva abba az irányba fordítottam amerről jöttünk. “Eredj vissza Mocskos, egyetlen pajtásom! Isten veled Mocskos, drága öreg cimborám!” Ezekkel a szavakkal végigvágtam a véknyán. Csak épen hogy arrébb ment s csodálkozó vonakodással nézett rám. Nálam nélkül menjen vissza? Lehetetlen. S ekkor eme ragaszkodó állat hűséges odaadása és ama parancsoló szükség között, hogy mindenkép el kell zavarnom: szörnyű küzdelem indult meg. Megpróbáltam minden ösmert fogást, mindenféle szigort, hogy visszatérésre kényszeritsem az utón s ő pedig csak annál csökönyösebben vonakodott otthagyni. Ez több volt, mint amit fájdalmam és túlfeszített idegeim elbírtak. Dühvé fokozódó kétségbeeséssel húztam végig rajta az ostorommal s végül meg egy marok éles követ vágtam hozzá, amit az útról vettem föl. Az egyik kő homlokon találta a szeme fölött s a lecsorgó vér pillanatnyilag megvaki- totta. Hitetlenkedve állott ott s kifejezhetetlen szemrehányással nézett reám. Oh, kegyetlen kényszerűség! Hogy nekem kelljen megsebesitenem Mocskost, vérrel beborítani, megvakitani gyönyörű szemét — a saját kezemmel! És miért ? Azért, mert megmentette az életemet. A féléjszakán át tartó vad lovaglás okozta kimerültségtől a horpasza még remegett s azt meg tudtam, hogy a lábai sohasem lesznek olyanok, mint voltak. Amint merően néztem, drága csúnya képén hogyan csorog a vére lassan lefelé; amint éreztem, hogy a dolgokat felfogni nem tudó szemrehányó tekintete hogyan égeti a lelkemet — ami sokkal rettenetesebb volt számomra, mint a Miklós bátyám haragja — teljes erővel rohantak meg csinytevéseim összes következményei — s ájultan rogytam a földre. Még hosszú ájultságomban is keserűségtől kellett, hogy fájjon a szivem. Mert lelkem, hogy a fájdalomtól megszabaduljon: mennyei vigaszu álmot szőtt. Mocskosnak szárnya nőtt s hátán ülve szabadon szálldostunk ide-oda. Először Zsuzsa nénire találtunk rá, aki még mindig ott kus- hadt a megbomlott Krinolinon és lesegitettük a nyeregből s bár rámkoppintott az esernyőjével, mégsem éreztem iránta haragot. Azután vala
