Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1940-03-01 / 3. szám

REFORMÁTUS ÚJSÁG

29

HERDBOY OF HUNGARY

A KISBOJTÁR

By

ALEXANDER FINTA Translated by

ALEXANDER DARÓCZY

Irta

FINTA SÁNDOR Fordította

DARÓCZY SÁNDOR

(Last installment.)

(Befejező közlemény.)

His words pierced me like knives. I received them in guilty silence. But in his sudden movement the impulse of self-preservation swept everything else from my mind. To fly was my one thought. Mocskos, the faithful pet, was nosing just behind me, and with a single spring I was on her back. Up and off at a bound in the opposite direction from that stampede ahead. We set out at a run, but one backward glance showed me Uncle Miklós also mounted on his beautiful horse Csillag (Star), a steed famous throughout the country for speed and endurance. He was starting hotly after, and in his hand he whirled high his stout lasso. The gesture meant but one thing—that he would drag me from my mare with a broken neck. If he caught me, yes! But I didn’t mean to be caught.

Those crows which circled overhead in the serene sunset light must have marvelled at the chaos beneath. Three races all at once upon the puszta! The whole heard stampeding from the roaring ass, the cowboys in hot pursuit of the poor beast bedevilled with a flame in its ear and a witch on its back, and I, racing for my life from an enfuriated husband. That the latter was a skilful herdsman mounted on a swift young horse boded me no good. What could possibly save my life now except a miracle?

It was no time at all before Uncle Miklós had come up near enough to shout: “Clover! Clover! You will die today!”

My leaden heart turned over. All that man’s affection for me had perished in the heat of His fury. But could I blame him ? I had piled one wrong upon another, as he had said, and now I was to pay the reckoning. Miserably I thought to myself, “Better had I been shot by the far mers last night than to have my neck broken by my own blood relative!” Yet, I couldn't feel I deserved death and meant to escape if I could.

Leaning forward I patted Mocskos on the neck. For three years I had risked life, limb, and honor to feed the beloved animal, and now my one faint chance of safety lay in the strength and speed of her four legs. “Rajta, Mocskos, rajta !” I cried. “Hurra! hurra!” It was the cry of Hungarian racers.

Mocskos was responding with every ounce of nervous energy. Nothing short of miraculous

Szavai késként jártak át. Vétkes lévén, csendben hallgattam. De mikor hirtelen rám akarta magát vetni, az önvédelem ösztöne minden egyéb dolgot kicsapott az elmémből. Egyetlen gondolatom csak az volt, hogy meneküljek. Mocskos, hűséges jószágom, éppen mögöttem szaglászott s egyetlen ugrással a hátán teremtem. Uccu s már vágtattam is a megvadult ménessel ellentétes irányban. Vágtában indultunk, de hátra pillantva láttam, hogy Miklós bátyám is felpattan gyorsaságáról és kitartásáról az egész környéken hires, gyönyörű lovára a Csillagra. Hevesen vetette magát nyomomba s kezében erős árkányát magasan forgatta. Ez a mozdulat csak egyetlen egy dolgot jelenthet — azt, hogy tört nyakkal akar lerántani a lovamról. Igen, ha meg tud fogni! De nem akartam, hogy megfogjon.

A csendes alkonypirban felettünk kóválygó varjak ugyancsak elcsodálkozhattak az alattuk zajló zűrzavaron. Három versenyfuttatás volt egy és ugyanazon időben a pusztán! Az egész ménes, amely az ordító szamár előtt vágtatott; a bojtárok, amint hevesen üldözték a hátán ülő boszorkánytól, meg a fülébe dugott tüzestaplótól megbolondult szegény állatot; és jó magam, aki egy feldühödt férj elöl az életem megmentéséért nyargaltam. Az a tény, hogy ez az utóbbi tapasztalt csikós volt s egy gyors, fiatal lovon ült. nem sok jóval biztatott. Mi menthetne meg, ha csak valami csoda nem történik?

Miklós bátyám egy-kettőre beért annyira, hogy utánam kiálthatta: “Lóhere! Lóhere! Ma meghalsz!”

Megállt a szivem verése. Annak az embernek dühének tüzében — minden irányomban érzett szeretete hamuvá égett. De vájjon okolhattam-e érte ? Amint mondotta, bünt-bünre halmoztam s most lakolnom kellett. Gondoltam magamban nyomorultul: “Jobb lett volna, ha tegnap este agyon lőttek volna a gazdák, minthogy most ^ saját atyámfia szegje nyakamat.” Mégis nem éreztem, hogy megérdemeltem a halált s ha csak lehetett, meg akartam menekülni.

Előre hajolva, megveregettem a Mocskos nyakat. Három évig az életemet, testi épségemet s a becsületemet tettem kockára, csakhogy takarmányt szerezhessek kedves jószágomnak s most az egyetlen halvány eshetőség arra, hogy megmenthessem a bőrömet, négy lába erejében és_ gyorsaságában volt. “Rajta Mocskos, rajta!”, kiáltottam. “Hajrá, hajrá!” Ez a magyar versenyzők csatakiáltása.

Mocskos válaszul minden erejét megfeszi- tette. Egyenesen csodálatos volt, ahogy ez az