Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-03-01 / 3. szám
22 UGJb'OltJUÁTUS ÚJSÁG RÁDIÓK BESZÉLNEK... Egy budapesti lapból vesszük át a következő cikket: Halló! Halló! Itt rádió Toulouse! Igen,\igen. Nem ici, hanem itt. Nem franciául, hanem zeng- zetes magyar nyelven. Örvendetesen halljuk esténként, hogy az éther hullámai egyre több és több magyar szót hoznak el hozzánk. Magyar- országról beszél a londoni, a párisi, a svájci és a toulouse-i szpiker és nemcsak angolul, franciául, hanem titokzatos forrású magyarsággal magyarul is. A mi “szent igényeinket” méltatják, helyeslik azok is, akik eddig gyűlölettel, ellenségesen, vagy a legszelídebb esetben is hajmeresztő tájékozatlansággal beszéltek mindig az át- kos magyar revizionistákról. S másnap reggel kissé csodálkozva látjuk, hogy bizonyos magyarnyelvű lapok négyhasábos címekkel, lelkes kommentárokkal úgy tüntetik fel ezeket a külföldi bemondásokat, mint egetrengető szenzációkat, sorsformáló megnyilatkozásokat és sokszor azt a látszatot keltik, mintha a sok, hirtelen felbuzgó érzelem mögött ott állana a hivatalos körök, a legilletékesebb tényezők akarata is. Persze, persze. Csakhogy ahonnan most a szép és megértést hirdető szavakat kapjuk, hivatalos nyilatkozat csak húsz évvel ezelőtt hangzott el a magyar kérdésről, Ott olvasható a trianoni békeszerződésben és Charles Danielou előadó megokolásában. Azt mondja, hogy a magyarságnak most is két arca van. Egyik az ázsiai barbáré, másik a Krisztus képét viselő nomád népé. Azt hirdeti, hogy “egy állapot, egy birtoklás, még ha ezer évig tart is, nem jogcím a fennmaradásra, ha egyszer bebizonyul róla, hogy ellenkezik az igazsággal.” Mióta ezt az ítéletet kimondták, egyetlen egyszer sem történt meg, hogy ugyanannak a “biróságnak” illetékes tényezői az ellenkezőjét hirdették volna. Akik Nyugaton a magyar igazságért olykor szót emeltek, azok két csoportra oszthatók. Az elsőkhöz a Rothermere lordok, a Henry Pozzik, De Vienne grófok és tudós Mc- artney-k tartoztak, a páriskörnyéki békének azok a tiszteletreméltó, nemes és bátor kritikusai, akik vétót mertek emelni a győztes hatalmak büntető szankciói ellen, akiket azonban nem hallgattak meg, és kik megdöbbenve látták, hogy mint hull vissza a borsó a közöny és hivatalos álláspont komor jégfaláról. A másik csoportot lelkes klubok, magánvéleményüket bátran hangoztató társadalmi testületek alkották. Ezeket szükség esetén könnyű volt dezavuálni és elválasztani a hivatalos felfogástól, amelynek lényege és alaptörvénye minden ellenvélemény, minden felvilágosítás és minden meggyőzési kísérlet dacára az maradt, hogy ami 1919-ben a páriskörnyéki kastélyokban történt: szent és változtathatatlan. Természetesen nagyon jól fel tudjuk mérni az értékét és jelentőségét annak, hogy a magyar ügy mindennapos beszédtémája lett Európának, de azt is tudjuk, hogy miért lett az. Éppen ezért bár örvendetesnek, de döntő jelentőségűnek nem tartjuk a propagandaszervek felügyelete alatt álló rádiók barátságos megnyilatkozását. Pláne, ha tudjuk, hogy ezekben a rádiókban a magyarság “szent igényeiről” jelenleg olyan szpíkerek csevegnek, akiknek éneklő hangsúlyát a Dob-utcából, igazi mentalitásukat pedig bizonyos emigrált pesti redakciókból ismerjük. Ezeket talán dezavuálni sem kell adott pillanatban, őket elég leváltani és helyükre állítani azt a másik rádióbeszélőt, aki öt-tiz esztendővel ezelőtt, olyan meggyőző erővel akarta ránk kenni a frankhamisítás vádját, vagy a marseillei királygyilkosság bűnét. Röviden: bármilyen csodálatosan szép találmány a rádió, az igazság mégis csak az, hogy; a tények beszélnek. Már pedig húsz esztendő alatt mi azt tapasztaltuk, hogy felelős helyen a magyarság ügyéről csak két országban beszéltek. Itália vezére: Mussolini sújtott rá először a trianoni sziklasir kapujára és a hitleri Németország feltámasztó ereje, újjászülető hatalma segítette a magyar törekvéseket. S akkor — például a felvidéki válság, a belvederei döntés idején — korántsem volt ilyen barátságos a most magyarul beszélő rádiók szava. Akkor még azt hirdették ugyanezek a rádiók, hogy Kassára, Érsekújvárra, Kárpátaljára csakis a csehszlovák államnak lehet “szent igénye.” Ha a rádiószpikerek és propagandafőnökök a legutóbbi pár hónapban — pontosan azóta, hogy az uj háború kitört — megváltoztatták meggyőződésüket, azt mi, — bocsássanak meg az emigrációban szpíkerré magasztosodott összes ahas- vérusok — elsősorban Magyarország megnövekedett fegyveres erejének, meghatványozott külpolitikai súlyának tulajdonítjuk. Ami pedig a to- vábbikat illeti — úgyis, mint a megbélyegzett ázsiai barbárok — várunk tovább, várunk türelemmel, de hinni és bizni majd csak akkor fogunk, ha a rádiószpikerek igazságait illetékes tényezők szögezik le — például — az egyszer csak mégis összeülő uj békekonferencia magas szine előtt. (Budapest) M. L.
