Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-01-01 / 1. szám
8 REFORMÁTUS ÚJSÁG RÉGI KÖLTŐ RÉGI KÖNYVE Harminc évvel ezelőtt, 1910-ben jelent meg Zempléni Árpádnak, a hires magyar költőnek egyik leghíresebb könyve, a Reguly Antal emlékének ajánlott “Turáni Dalok,” amely mondái és történelmi hősi énekeket gyűjt koszorúba. A magyar múlt legendás fejezeteit és a magyar népet rokonaival összekötő szálakat eleveníti fel fel ez a kötet. “Szuomi” (Finnország) c. ciklusából valók az itt következő sorok: Óh szőke testvér ott fenn északon, Te drága, féltett! Enyészel, mint a sárba hullt acél, Kin meg hanyatlás élted. Öregszel, gyérülsz! A te végzeted A mi végzetünk... Elvész Túrán legősibb népe, el! S mi nem segélhetünk. Ma titeket fojtogatnak Telhetetlen zsoldosok, Lenyugtával egy-két napnak Mi lehetünk koldusok. Ellenünk is egyre tombol Fekete éj, szörnyű vész. Meghal, aki rá se gondol, Meghal, aki bele néz. “Lemminkejnen regéje” tanulsága igy hangzik. Égnek, földnek van-e Írja? Mely összeforrassza újra Lemminkejnen tetemeit, Ural-ország nemzeteit?!... Csak a rokon szeretetnek Rajongása gyógyíthat meg, Amely előtt nincs akadály Se hegy, se völgy, se halál, Mely tagjaid össze szedi, Egymás mellé illesztgeti, Csontot csonthoz, ért az érhez, Húst a húshoz, vért a vérhez, Égből szerez drága irat, Mitől a lét újra virrad, Aludt véred lángra gerjed, Tagtól taghoz tova terjed, Véget ér a gyilkos varázs, Meggyógyul a kigyó-marás, Tűnik a gyász, mint az álom, S újra küzdesz a világon!... “Halál a jégmezőn” c. verse a vogulok halálát énekli meg: Egy nép halódik északon, Igaz, jó testvér, hü rokon. Megfogyva már, megtörve már Zokszót se mond, ellent sem áll. Volt háborúja rengetetg, Menekült, harcolt, engedett. Küzdött, futott, amig tudott, Észak honába igy jutott... Fenn, hol örök az éjszaka, Reszket az éj sark csillaga. Ködben a hó-sik tova vész, És minden élet elenyész. "Örök magyar” c. ódája a magyar sors apoteózisa. Óh, honnan térnek vissza a nagy elmék? Kidtől örökhk bölcsességüket? Múltból, amelyről nem tud már az emlék, Ősoktol, kiknek rég nyoma veszett, Évezrek jőnek, évezrek suhannak, Az emberiség nő, fogy, vesztegel; Oly nemzet, melynek láng-elméi vannak, Nagy multat élt már és nem veszhet el. Óh, emberfajtánk nyugtalan kovásza, Te romboló és rendező Magyar! Ősnépek őse, államok kovácsa: Van-é számodra még egy uj ugar? Te éles kard az Igazság kezében, Törvényhozó hős: vár-e újra tér? Vagy elmerülsz a puhaság vizében, S itt, vég-honodban, pályád véget ér? Keletre magyar! — adja ki a jelszót, élesztve a rokon-népek, finnek, vogulok és a turániak emlékét: Keletre, magyar, Tekints Keletre! Ott lelsz te dicső, nagy, Rokon felekre. Ujulást elméd Ott nyer csupán! Ne fuss az árja Divat után! Megfojtja lelked’ Az árja kény ... Fordulj el tőle, Sivár e fény!... Keletre, magyar! Fordulj Keletre! Ott lelsz segítő Rokon felekre. Testvéreid közt Napkeleten Keress barátot Hős nemzetem! “A tüz-özön” címmel nagyszabású viziót vet papírra a világ végéről: Szegény hazám, szegény hazám, Kisded hazája a magyarnak: Hogy* elgázolnak, csöppnyi vér, Az ütköző bosszús hatalmak!... Még árja sem vagy, hun se már, Nem fájsz nyugatnak, sem keletnek, Sem itt, sem ott nem vagy te honn, Az árja bánt, a sárgák rég felednek!... Ha füsttel ég majd, ami por, S forrázni fog majd ami nedves, — Lesz-é Isten, ki földre száll Épitni bárkát, hogy menekhess?! Az uj mongol-had eltipor Mérhetlen gyilkos táborával! Egy porba omlasz, bus hazám A hálátlan Nyugat porával.
