Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-02-01 / 2. szám
REFORMÁTUS ÚJSÁG 13 zen. Egyáltalán úgy érezte, hogy tüdejét egészen összenyomja a töltöttkáposzta, de nem állhatott ellen a húgának se, Kacaginénak, aki nem hagyott neki békét a turósrétessel. Megevett egy darabot s közben lehunyta a szemét s úgy állt a nyaka, mint egy öreg gólyáé. Úgy érezte, hogy rosszul van, felállt, hogy kimegy egy kicsit a levegőre. Hóna alá vette a kis ládát, kifelé indult. Mikor átlépte a küszöböt, szeme előtt egy nagy vörös karika bukfencezett s már be is volt fejezve minden. A kis láda kiesett a hóna alól, 5 oda esett a kis láda mellé... szegény Józsi bácsi gutatütést kapott. Pedig a tányérján még ott volt egy fél pulykamell, akkor akarta megenni, ha visszajő. De már nem ment vissza, hanem visszavitték, szépen lefektették ágyba. Ka- caginé szaladt Vargáékhoz, beszólt Vajas sógo- rékhoz is s félóra múlva ott volt mindegyik sógor, szegény Józsi bácsi mellett. Odagyültek a gyerekek is, átjöttek az asszonyok, de segiteni már nem lehetett. Józsi bácsit letakarták s álltak körülötte néma fájdalommal, ahogy illik. Aztán felbontották a kis ládát, közös elhatározással. S kivették a tartalmát, a kincset. Józsi bácsinak egy rossz nadrágja volt benne, csupa festék, összeragadva, összeszáradva, mint egy darab szalonnabőr. Ebben festette Józsi bácsi hazafelé a hajópadlót, mint potyautas. A rokonok kitették a nadrágot az asztalra, körülállták, néztek egy kicsit, aztán elkezdtek mérgükben sírni, valamennyien. A szomszédok meghallották, azt hitték Józsi bácsit siratják, a fejükkel bólogattak. — Meg is érdemli. Azt mondják, nagyon sok pénzt hozott, egész ládával... A Magyar Egyházban írják: “Az ó-hazai és külföldi magyarság viszonyában beálló érzelmi változás Írva volt a sors könyvében. Mélyen érző, messze látó magyarok a kétszer kettőnél biztosabbra vették ennek előbb, vagy utóbb való bekövetkezését. Az alaptétel adva volt magában közös származásunk és népiségünk tényében. A következtetés elvégzését és a végső eredmény levonását sok-sok, logikai láncba kapcsolódó tényező szinte automatikusan munkálta. Egy esztendőt azonban mégis potosan elhatároztunk, mint olyat, amely alatt ez a változás immár csak épen pislákoló szemnek is nyilvánvalóvá lett. Ez az esztendő az Urnák 1938-ik esztendeje. Az akkor tartott magyar (Budapest) és református (Debrecen) világszövetségi gyűlések, párosulva azzal a színes, fényes és zseniális publicitással, melyet önmagának is, ezeknek az alkalmaknak is, a minden magyarok egymásra találása eszméjének is az Amerikai Magyar Református Egyesület szerzett, a forduló pontot, a fénypontot jelzik.” Dr. V. K. A MAGYAR TÁJAK KÖLTŐJE Mindig csodáltam, hogy Petőfi és Arany óta költőinket nem éredekelték a magyar tájak. Mi a haza, ha nem a föld? Rajta a virágok kinyílnak és elhervadnak. Rajta a századok múltával a leghatalmasabb tölgy is porrá válik Rajta mindennek és mindenkinek élete véges, az állatoké, az embereké, a nemzetségeké és fajoké egyaránt. Régi életek elmúlnak és uj életek keletkeznek, de a hegyek ormai a fenségességnek tízezer év múlva is ugyanazzal a nyugalmával tekintenek le az életre, mint tízezer évvel ezelőtt... Haragszom a költőkre, hogy a Természet fenségét nem veszik észre. A posta most hozott egy könyvet. A cime: “Csillag- tüzek.” Hegyaljai Kiss Géza versei. A szerzőről tudtam, hogy lelkipásztor. ösztönösen kinyitottam a könyvet és nem kis meglepetéssel láttam a cim után következő lapon ezt a felírást: Magyar tájképek. Ez az, amit olyan régóta várok! Többnyire rövid, három-négyszakaszos versek: Pozsony, Nagyszombat, Komárom, Nyitra, Érsekújvár, Kékkő, Murány, Krasz- nahorka. Ötvenhét tájkép, benne az egész Felvidék. — No ez derék, — ez a költő eltalálta, amiről kell énekelni: de vájjon tud-e énekelni? Elolvastam két-három versét és máris láttam, hogy tud, nagyon tud. Nincs a világon még egy nemzet, melynek olyan sok verselője és olyan kevés költője lenne, mint a magyarnak. Megértem, hogy a lantpengetés áradatának reakciója támadt, — csaknem minden költő, aki tehetséget érzett magában, az utolsó húsz év alatt szinte tüntetett a versformák megvetésével. El kell következnie annak, amit már is látunk: a versformák egykori megvetői egyre jobban visszatérnek a verselés ősi szabályaihoz, s az egykori “vadzsenik” ma már olyan nagy gondot fordítanak a versformákra, hogy ma-holnap klasszikusokká válnak. Hegyaljai Kiss Géza a fejlődésnek nem ezen az utján járt. Konzervatív, puritán környezetben nőtt fel, lelkipásztori pályára készült, forradalmi hajlamok semmiben sem ütköztek ki rajta. Ellenben a formák tiszteletét mindenekben megtanulta, noha jól tudta, hogy semmiben sem szabad a lényeget alárendelni a formának. Miként nem lehetett belőle hosszusörényü, be- retválatlan arcú és mosdatlan ember, — éppen úgy nem lehetett belőle úgynevezett “modern” költő sem: ő a verselést még Petőfitől, Tompától és Aranytól tanulta. Mondanivalóit nemcsak az értelem, de a fül is élvezi és miután verse mégis csak másodsorban vers, elsősorban költemény: a szívhez is megtalálja az utat, — néha lelkes, néha bus hangulatot ébreszt, rezonálását mindig biztosan eléri. A tájképen kivül még vagy száz más költemény is van a kötetben. A XLII. zsoltár dallamára szerzett Adventi ének azt a benyomást kelti bennem, hogy a református templomi éneklés felfrissitésében Hegyaljai Kiss Gézára még nagy hivatás vár. (T. Sz. L.)
