Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-12-01 / 12. szám
TKSTVßRISßG 9 rencsével megáldott bennünket a jó Isten, de gyermekkel nem. Adakozzunk mi is a szegényeknek. A vendég száz aranyat adott a kalácsok sütéséért. Adjunk mi is ennyit. Süssünk kétszáz kalácsot s a kalácsok mindegyikébe süssünk bele egy aranytallért. Hadd legyen öröme a szegényeknek! Gerle mester és jó felesége megcsókolták egymást. Öröm lepte meg a lelkűket. Maguk előtt látták karácsony ünnepét, a foszlós kalácsot eszegető szegény kis elhagyottakat, a város szükölködőit. Másnap nagyon szokatlan dolog történt a műhelyben. A mesterné asszony is beállt segítségnek az inasok és segédek közé. Szemügyre vett minden egyes kalácsot, mielőtt a kemencébe került. Maga kente be tojáshabarékkal a kalácsok tetejét. Csak a mennyezetről lelógó petróleumlámpa tudta volna elárulni, milyen ügyesen és észrevétlenül nyomta bele a mesterné a nyers kalács közepébe az aranytallért. Amikor kisült a kétszáz remekbe szabott kalács, megcirógatta valamennyit a kezével is, szemével is. Akkorák voltak az aranyos kalácsok, akár egy pólyásbaba. A tükörfényes aranyfonatok mélyiben aranysárga világos völgyek heszédesked- tek. Igazi mestermü volt valamennyi. Gerle uram maga is megkönnyezte örömében a gyönyörű kalácssereget. A szeretet, jóság melege áradt belőlük. Amikor az első öt kalács kihűlt, kitette azokat a kirakatba. Amig az ő szivében ott élt a legboldogabb öröm. a jó Isten az utcákra is megküldötte az örömöt. Váratlanul megeredt a hó. Ezideig fekete, bánatos volt minden. Most egyszerre megszépült minden tenyérnyi föld. Karácsony szent napján, a karácsonyfák kigyulladása előtti órákban hulltak, hulltak a puha, nagytollu hópihék. A kisgyermekek kiszaladtak az utcára. Örvendeztek a szép hónak, az angyalkák ajándékának. Egyszercsak szájról-szájra szállt a hir, hogy Gerle bácsi kirakatában olyan kalácsok díszelegnek, aminőt még álmában se látott soha senki! Nagyok, mint a pólyásbaba. Fényesek, akár az arany. A kirakatot valósággal megostromojták a ki- váncsiskodók. Kivált a kisgyermekek. Közülök is inkább a toprongyosok, sápadt vánnyadt arcuak, akiknek a szent karácsonyest se sokkal különb, mint a többi szürke est. Ezalatt az angyalkák átsuhanntak a szobák kulcslyukain. Láthatatlan csengetyücskéjüket megrázták és tudtára adták az örömöt osztó embereknek, gyermekeknek, hogy a csillogó szép karácsonyfa gyertyafényében, a fenyők zöldjében leszállt közénk maga Jézus. Gerle uram kirakata elől is sokan hazasiettek. De nem mindenki. Az őgyelgők, a kalácsra vágyó szegények nem hallották meg az angyalok csen- getyüzését. Ahogy rongyos ruhácskájukra rátapadt a könnyű hópihe, úgy tapadt a szemük továbbra is az öt szép kalácsra. Ott állt közöttük az a bőrkabátos ember is, aki a száz nagy kalácsot rendelte Gerle mesternél. Hallgatta a sóvárgó szemű kisgyermekek beszélgetését, őszinte sóhajtását: — Én a kabátomat is odaadnám, ha megkóstolhatnám ! — Ha én az egyik kalácsot hazavihetném, tudom, anyuskám mindjárt meggyógyulna!. . . — Az én édesanyám sohase süt kalácsot. Erre nekünk soha sincs pénzünk. .. —- Kinek viszi a Jézuska ezeket a kalácsokat? A bőrkabátos ember szeméből nagy könnycseppek gördültek ki. Ez a titokzatos ember úgy állt ott a kirakat kalácsait sóvárgó szegények között, mint egykoron Jézus a gyermekek között. A kalácsot nézdegélők között ott ácsorgóit két testvérkéjével Böngör Pisti is, a Fazekas-utcai újságárus özvegyasszony fia. Pisti megerősítette apró lelkét s benyitott a műhelybe: — Bácsi, kérem, mennyibe kerül egy olyan kalács, mint amilyen a kirakatban van? — kérdezte Gerle Gábor mester úrtól. Kicsi tenyerében két rézkrajcárt csörgetett. Éppen ekkor lépett be a bőrkabátos ember. Látta, hogy a sütőmester szemét meglepték a könnyek. Látta, hogy Böngör Pisti két rézkrajcárt igér a kalácsokért. — Ma ingyen adjuk a kalácsot, fiacskám — mondta karácsonyi szelídséggel Gerle bácsi. — A Jézuska küldte a szegény kassai gyermekeknek. A két ember versenyezve rakta a három Böngör testvér kitárt karjába a három kalácsot. A jóság hire futótűzként járta be az utcákat. Szemlátomást fogyott az aranyos kalács. És szemlátomást nőtt, nőtt a kimondhatatlan öröm, a karácsonyi öröm. Másnap az egész városban másról se beszéltek, csak Gerle uram ’’aranyos” kalácsairól, a bőrkabátos emberről, aki úgy eltűnt a városból, akárcsak a karácsonyfát hordó angyalkák. A jó Istent is mérhetetlen öröm érte odafönt az Égben. Az Ő jóságos szeme is könnybelábadt, amikor Böngör Pistiék lakása ablakán benézett s imádkozni látta a kis családot. Amikor a jó Isten letörölte könnyeit, igy szólt szelíd beszéddel angyalkáihoz: — Legyenek áldottak a jószivüek! És legyenek áldottak az igazszivü szegények! A földön pedig hullott, hullott a szép fehér hó Kassa városára, és belepte a karácsonyi kalácsot égi takaróval, a hálás szivek örömével.
