Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-06-01 / 6. szám
TESTVÉRISÉG 9 IMÁDOK A ELKÍSÉRTEM MAGYARI IMRÉT UTOLSÓ ÚTJÁRA... Az amerikai magyarságot is igen fájdalmasan érintette Magyari Imrének, a jelen idők leghíresebb cigányprímásának halála. Ha személyesen nem is ismerhette, de alig van olyan magyar Amerikában, aki rádión vagy lemezen ne hallotta volna játékát, azt a csodálatos muzsikát, melyen keresztül a magyar szó fájdalmai és örömei zokogtak és ujjongtak. A temetéséről megjelent tudósítások egyik legsikerültebbjét adjuk az alábbiakban: Három Magyarít kísértem utolsó útjára. Szegény, derék Jóska volt az első a nagy zenész család halottainak élén. A nagyszivü, zseniális Jóska, akinek a lelke csodálatos színekben és lázakban zengett a búron. A második a dinasztia feje volt: Imre bácsi, Ady Endre és Tisza István cigánya. Egy darab emlék a magyar múltból, aki együtt ette lumpolós éjszakák után Adyval az öreg Magyari néni, a “drága anyám” főztjét a Késes-utcai akácfás udvaron, a nyári dél színes árnyékában. Aki geszti éjszakákon muzsikált a nagy Tiszának, mig “a gróf ur egész este fogta a nagyasszony kezét”. Neki mondta Tisza: “Ne menj Pestre Imre, ne bánd, akárhogy hívnak: megrontja Test a muzsikádat.” A harmadikat ma kisérteni ki a Kerepesi úti temetőbe. Ő volt, akiben annyira nőtt és erősödött a magyar Magyari család tradíciója, hogy Pest sem “rontotta meg a muzsikáját”. Ő itt élt Pesten, valami végzetszerü figyelmeztetéssel a nagy szálloda nevében, ahol a banda élén állott: Hungária. Csakugyan, az egész magyarságé lett ő, több lett, semhogy akármilyen nagy ur, vagy akármilyen város, vagy vidék a magáénak foglalhassa le. Ahogy a temetésén ma mondta Muraközy Gyula, a lelkész: zenéjében egy nemzedék tett vallomást magáról, öröméről, bánatáról, bűneiről, erényeiről és vágyairól. És egy ország hallgatta a magyar lélek vallomását a húr és a vonó gyarló, de az ő kezében felmagasztosult eszközein. Nem is Magyari Imre volt már az, aki ott muzsikált a mikrofon előtt, egy nemzedék fejezte ki magát benne. És van valami szimbólum abban, hogy mig a többi Magyari a kálvinista debreceni temetők árnyain nyugszik a boldog feltámadás reménye alatt, az élő és megholt drágák és kedvesek elérhető közelségében, ez az Imre már nem maradt csak a miénk, debreceni és tiszántúli uraké, cíviseké és jóravaló más magyar népeké. Ez az ország szivébe került, ahol voltaképpen már régen ott is volt, hiszen onnan hozta fel minden este nekünk a magyar lélek reményeinek, vágyainak, örömének és bánatának csodálatosan tiszta, szunyadóan szép kifejezéseit. A temetésén, én nem is tudom hányadszor tízezernyi nép vett részt. A nagy tömegekben, amelyek ott hullámzottak az óriási temető utjain a koporsó után, szinte elvesztek a törzstisztek, mo- noklis urak, alig tudtuk összeszedni magunkat mi is, néhány debreceni. Fráter Jenő mezőgazdasági kamarai titkár, Horváth Ernő bankfőtisztviselő s bizonyára még sokan, akiket nem tudtam meglátni. Debrecen gyászát képviselték. A koporsónál a szegény özvegy és Imre derék, szép kisfia mellett ott volt Magyari Károly, a hires familia tanár fia. Messzebb Magyari György, a debreceni primás törölte könnyeit. Debreceni szint viselt két utolsó búcsúszót jelentő koszorú, kék-sárga szalaggal: a debreceni vendéglősöké és zenészeké. Fáklyák fénye, koszorúk özöne, félszázezres tömeg között nehezen rendet teremtő rendőrök százai, könny és könny, a részvét és a bánat az arcokon: ez volt Magyari Imre temetése. Muraközy Gyula lelkész mondta az imát a koporsó fölött, Az egyház vigasza mutatta, hogy megértette a művész Magyarít. — Olyan volt a hegedűje — mondotta Muraközy Gyula, — mint a mesebeli erdő fája, megszólalt a levágott ág. Sok elmúlt nemzedék munkája, élete, öröme és szenvedése szólalt meg benne. A magyar múlt üzent általa. Nemzedékek mennek, múlnak, de megmarad a dal, mint az örök szivárvány. Az egyik Magyari kiejti a kezéből a vonót, felveszi a másik. Fölöttük zeng a nóta tovább, mert a dalban egy nemzet, a nemzedékek sora tesz vallomást öröméről, bűneiről, erényeiről, vágyairól, munkájáról. — De van még más a tiszta művészeten kívül, ami megtartja emlékét: jó ember volt, a szeretet tüze égett szivében. Ha a hegedűje elnémult is, felette tovább zeng a szeretet dala. Zokogó könnyes emberek hallgatták a búcsúbeszédet.
