Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-05-01 / 5. szám
6 TESTVÉRISÉG a nagy lecke, amelyet Isten nekünk feladott, még ennél is nagyobb, mert az azt jelenti, hogy nekünk lélekben felül kell múlni a mi úgynevezett sorsunkat, ami látszó és külső életünket. Nekünk jobbnak és különbnek kell lenni, mint a világ szerinti emberi ítélet szerint, — lehetünk vagy leszünk valaha, — mert csak ha ezt megtudjuk cselekedni, akkor remélhetjük azoknak a külső, szörnyű sebeknek a gyógyulását, amelyek annyira égnek és annyira fájnak nekünk mindenütt. Azonban éppen ezért kell rámutatnom ismét a mi jövesdőnk pici, piros parázsára. Csodálatosan erre az üszőkre egyik oldalról egy olyan világszélvész fuj reá, amely ki akarja oltani, de nem tartom kisebb veszedelemnek azt a második világszélvészt sem, amelyik úgy fuj reá, hogy önmagát felemésztő izzásba jöjjön. Mindkettő a halált jelentené. Nekünk a felelősséget e két véglet között kell megtalálnunk és kebelünkkel eltakarni, úgy az egyik, mint a másik elől, — ami jövendőnknek a parazsát. Egyik elől nem lehet másképpen védekezni, amelyik ki akarja oltani a magyar lelket, mint a keresztyén családdal. A keresztyén családi élet az az egyetlen mentsvár, ahol a lélek kicsi lángja megmenthető attól, hogy kialudjék. Ahol szülői és testvéri szeretet a lelket ápolja, növeli, védelmezi és minden körülmények között lelkiismeretesnek és magyarnak tartja meg. Tudja ezt a sátán, az anti- krisztus, a vörös hatalom és szellem és éppen ezért fújja az ő világszélvészét a keresztyén családokra. Azért akarja a családi életet elpusztítani, mert tudja, hogy ha az ő szélvészével ki lehet dönteni az erkölcsi világ két oszlopát, a felelősséget és az áldozatos szeretetet, akkor leomlott előtte minden akadály. Hol látjuk mi először Isten által tanítva és napról-napra tapasztalva meg ezt a felelősséget és áldozatkészséget? Csak a keresztyén családban. Aki a családi életben nem látott és nem gyakorolt felelősséget és áldozatos szeretetet, attól nem lehet várni, hogy az életben felelősséget hordozzon és szeretetet gyakoroljon. A magyar keresztyén családoknak meg kell változniok, meg kell szentelődniök, hogy nemcsak a vér és családi érdek kösse össze őket, mert ezek múlandó dolgok. A családi életet ne lehessen könnyen széttéphető, világi kötelékké alázni, mert ezek ellen másként mint szent felelősséggel és isteni szeretet drága hatalmának erejével nem védekezhetnek. Csak ezáltal lehetséges, hogy a megújult keresztyén családokban olyan lelkek növekedjenek, akik mint lelki emberek képesek lesznek arra, hogy megvédjék, sőt kibontakoztassák a mi magyar jövendőnk virágát. Amikor ennek fontosságára óhajtok rámutatni és hívom fel a figyelmet, akkor meg kell védeni a mi nemzetünket minden olyan szélvész ellen is, amelyik azt akarja, hogy mi nagyobbak legyünk, mint amilyenek vagyunk. Nagy nemzetek megengedhetik maguknak ideig-óráig azt a fényűzést, hogy imádják önmagukat, nagy nemzetek bálványt csinálhatnak maguknak a vérből, a fajukból, nagy nemzetek sók mindent megpróbálhatnak az Isten igéje ellen is, de mi ebbe belehalnánk, vagy jobb esetben eltűnnénk az idegen világban. Mi magyar világot akarunk, mi a saját kultúránkat akarjuk Krisztussal megszentelni és ezt a megtépdesett égi növényt, égi virágot nem adhatjuk oda senki kedvéért, ezt a mi szivünk vérével és bűnbánó könnyeinkkel kell ápolni. Én hiszem, hogy Isten a magyar nemzetet, ezt a tüzből kikapott üszköt fel akarja tartani a világ felé és fáklyává akarja kigyujtani. Ezt a lelki magyar nemzetet, Európának ezt az Istentől rendelt tanítóját akarja kihozni belőlünk a mi mennyei Atyánk, Krisztus által. El vagyunk szakítva egymástól, de van egy magyar egység, szerintem az egyetlen magyar egység, amelynek soha megszűnni nem szabad, a- melyet mindig ápolni kell, amely ott ragyog a magyar hit karácsonyfáján, mint a jövendő csillaga és ebben a lelki magyarságban, — mindenütt ahol magyarok élnek, feltekintvén erre a betlehemi csillagra, Krisztus csillagára, — örökre egyesülnünk kell és örökre egynek kell maradnunk. i=i FÉLELEM NÉLKÜL Én Istenem, mi lett velem: nincs bennem többé félelem. Szólitgatom, de nem felel, — Istenem, hol vesztettem el? Mert megvolt bennem, meg, nagyon, ö volt riasztó nagy bajom. Szoritottam anyám kezét, ha hallgattam a rémmesét. Estefelé a temető Nyugtalan volt s remegtető. Ha hívtak felleges hegyek, rémmel kisért a rengeteg. Párisban is, fiatalon, gyötört halálos izgalom. Ó, férfi-kedv, hős mámoru — Elszántságom be szomorú. Különös járni egyedül, simái is félelmetlenül. Meglátni józan éjeken: az élet volt a félelem. S ahogy erőt apadva veszt, a félelem is veszni kezd. S ha a halál szót vált velem, felelni rezzenéstelen. Áprily Lajos.
