Herman Ottó szerk.: Természetrajzi Füzetek 9/1-4. (Budapest, 1885)

1. szám

hasonlítandó. A megnevezett fa a gyantakő-erdök leggyakoribb fáinak egyike volt. Valószínű továbbá, hogy e fa csak a pliocénben hagyta el a mostani Európa földjét. SORDELLI (Atti della Societa Italiana di Scienze nat. di Milano 1879. vol. XXI. p. 877—899) szerint ugyanis Piancio mellett sok növénymaradványt találtak, melyek sem a harmadkorhoz, sem a jégkorszakhoz nem tartoznak ; így a többi között egy Pinus sp. is, mely a Pinusfajok Strobus nevű csoportjába való. A fosszil fa élő utóda a már említett Pinus Strobus L., az északamerikai angolok White pine-ja (fehér fenyő) és az angolok Weymouthpine-ja (lord Weymouth fenyője), mely Északamerika keleti részeljen nagy erdőkben tenyészik Canadától egészen az Alleghani hegységig. E vidék legmagasabb fája, 4-5—50, sőt őO méternél magasabbra is fölnyulik és leginkább a turfás talajt kedveli. Európában itt-ott ültetve található, sőt gyümölcsét is érleli itt. (Pl. a többi között a budapesti növénykertben.) Ugy látszik, hogy e fa jelenlegi hazájában már régóta van, mert EONTANIE W. M. (Mesozoic Strata of Virginia. The American Journal of Science etc. vol. XVII. p. 233) a petersburgi beltnek a Wealdenhcz tartozó fosszil flórájában egy olyan conifera törzsre akadt, melynek fája a Pinus Strobus L.-éra emlékeztet; másrészt Frederiksburg mellett (1. c. p. 157) a krétához tartozó felsőbb rétegekben néhány tűlevelű fák ág- és levéltöredékein kívül számos törzsöt is talált, melyeknek legtöbbje boncztani szerkezetére nézve a Pinus Strobus L.-vel volt összehasonlítható. LESQUERFUX L. (1. c.) különben az ószakamerikai harmadkori rétegekben talált maradványokat Ettingshausen b. fajával egyesíteni hajlandó.