Herman Ottó szerk.: Természetrajzi Füzetek 2/1-4. (Budapest, 1878)
1. szám
22 a száj melletti két első végtag egybeolvadásából eredt, mit symmetricus alkotásából s a felületén észlelhető világosb és sötétebb színű foltokból következtetni szabad. Ha felületét nagyitóval vizsgáljuk, találunk rajta elszórtan elhelyezett tollalakú serteszőröket is. E szerv után következik egy harapásra alkalmas végtagpár, mely foghoz hasonló, csontkeménységű s közönségesen felső rágónak neveztetik. (Mandíbula I. tábla, I.A.) 1 Alakja kissé összelapított hengerhez hasonló, szabad vége felé megvastagodik, s ott mély barázdává mélyed; a barázda szélei élesek, kissé fogacskákkal fegyverzettek, harapásra alkalmasak; ha e szélek összeérnek, mi minden harapáskor történik, a két barázda csövet képez, melyben a leharapott falat benmarad. Hogy ez a szájba kerüljön, arra különös mellékszerv működik közre. Mindkét rágón van egy kis, hajlékony, liáromízű melléktag (falám, tapogató, Taster palpus); ennek megvastagodott, rövid sertékkel simán borított vége, mint egy tömő, úgy tolja a táplálékot a rágók által képzett csőből a szájba és a bárzsingba. A harapásnál e rágók nagy erőt képesek kifejteni, minthogy mindegyiknek mozgatása különös, erős izomköteg által történik, mely izmoknak ecsetforma alsó vége a pánczél háti oldalának belső lapjához van erősitve. A következő 2 pár végtag, az u. n. állak — maxillae (I. tábla, 1. ábra B és C —) a rágásnál csekély szereppel birliat, mert az egyes részek egészen laposak, csak kissé megkeményedettek és legyező alakúak. A felső állkapocs (maxilla I. tábla 1, 1 ábra B) főrésze 7—10 ^ hosszú, 3—széless 2 melléktaggal bir. Az alsó állkapocs (maxilla I. tábla 2, 1 ábra C) 6 lapos ágra oszlik, melyek közül a legnagyobb (C, c.) 10—11 mj m hosszú és 2-5—3 széles. Ez ágak szélei részint egyszerű, fonalalakú, részint tolllioz hasonló, sorosan álló sertékkel szegélyezvék. Hogy e szervek nem használtatnak rágásra, azt a közvetlen megfigyelés is elárulja, mert szüntelen mozgással a vizet részint a szájüreg felé, részint a kopoltvú-ürbe hajtják. Különösen a második állkapocspár (I. tábla, 1. ábra C, x) 18—24 ^ hosszú alsó tagja, mety a kopoltyúkat rejtő ür első részében foglal helyet, hullámos, rendes időközű mozgással hajtja a vizet az ür belseje felé. A mondott tag széle sűrűn álló, rövid, tollalakú szőrökkel van szegél} Tezve, csak az alján látható egy hosszú szőrpamat. Egyes 5—6 mj m hosszú szálai, nagyitóval vizsgálva, tövüktől mintegy középig liengeralakúak, sima felületűek, mig felső, kúposán keskenyedő végük rövid, sűrűn álló tüskéktől bontottnak mutatkozik. 1 A rnandibula nagysága nagyobb példányoknál 15—18 m( m. A mérések 3 példányra vonatkoznak, melyek közzül a legkisebb $ a fejcsúcstól az u. n. farkuszonj r végéig 12 , a második 9 13'5 , a harmadik mint legnagyobb cf 14-5 °} m hosszú volt. A rágók hossza az irodalomban eltérően van adya, de ezek az adatok kizárólag a közönséges rákra (Astacus tiuviatilis) vonatkoznak s valószínű, hogy a mértékkülönbség a fajkülönbségben gyökerezik.
