Herman Ottó szerk.: Természetrajzi Füzetek 1/1-4. (Budapest, 1877)

1. szám

28 _A KARCSÚ OLLÓS RÁK ÁGAS OLLÓVAL. (Astacus leptodactylus Esch.) Közli Dr. KÁROLI JÁNOS. Kevés laicus s nem minden halász tudja, hogy folyóink lakója, a rák, úgy a mint az magyar vizekben tenyészik, könnyen megkülönböztethető két fajhoz tartozik, u. m. Astacus fluviatilis (Rondel) a széles ollóval és A. leptodactylus, a keskeny, karcsú ollóval. Az utóbbi a fekete tengert lakja s felvándorol azokba a folyókba, a melyek e tengerbe szakadnak; meddig hatol? ez nincsen eldöntve. Nálunk gyakori a Dunában és a Tiszában; s muzeumi példányok szerint a Balatonból is ismeretes lett. Vajon a fekete tenger medenczéjébe siető folyóinkban mennyire hatol? előfordúl e a Marosban, Vágban, Garamban ? a Tiszában, Dunában mennyire hatol éjszak felé ? e kérdésekre még nincsen feleletünk. Azt azonban tudjuk, hogy déli Oroszországban előjön, hol ESCHHOLTZ felismerte és leírta; hogy tehát azon jellemző állatsort szaporítja, a melyet déli Oroszországgal közösen bírunk; de tovább nyugot felé már hiába keresünk. A nemzeti muzeum egyik példánya igen nevezetes u. n. per excessum elfajúlást mutat, mely a bal ollónak mozgatható úját illeti. Ez az új szarvasagáncs módra három ágra oszlik s az ágak egyenként is alig engednek valamit egy rendes új erejének; közös tövük aránylagos vastagságú. Ilyszerü elfajulásról a n. muzeum aránylag gazdag irodalma nem emlékezik s a jelen eset aligha nem egészen új jelenség a per excessum elfajúlások történelmében. Az erős helyrepótlási képesség (reproductió), mely a rákféléknél oly feltűnően megvan, az itt tárgyalt elfajúlásnál nem szerepelt, mert a két olló más különben egyenlő erejű, holott ismeretes tény, hogy az elvesztett helyén helyrepótolt olló, mindenkor kisebbre fejlődik. Kis figyelemmel a laicus, a halász is, megszolgálhatja a tudományt. Ha t. i. a két fajt megkülönböztetni igyekszik, adatot nyújthat az Astacus leptodactylus elterjedéséhez, ha pedig a leírotthoz hasonló elfajúlásokat észreveszi s az illető helyre beküldi, adatot szolgáltat az elfajulások ismeretéhez. A földirati elterjedés kérdése két oknál fogva érdekes; már mint egyszerű tény is: de legfőképen azon észleletek szempontjából, a melyeket orosz búvárok tettek. Az Oroszország területén folytatott megfigyelések arra a tényre látszanak bizonyos világosságot vetni, hogy t. i. az Astacus leptodactylus csak az újabb korban kezdett terjeszkedni s mind tovább és tovább hatol a folyamrendszerbe; a hova pedig felhatol, ott a voltaképeni folyami rákot kiküszöböli, annak helyét foglalja el, elannyira, hogy a közönséges rák, helyen közön a ritkaságok közé kezd tartozni! Itt tehát ugyanazon jelenséggel találkoznánk, a melyet a két patkányfaj (Mus rattus és decumanus) továbbá a két «sváb» (Blatta germania és Periplaneta orienta-