Téli Esték, 1914 (18. évfolyam, 10-18. szám)
1914-02-22 / 17. szám
TÉLI ESTÉK 7 — No de szegény jó nagymamukát hogy nem engedem szóhoz jutni; ugy-e lelkeim. Pedig százszor is felfogadtam, hogy egymásután egyszerre öt mondatnál többet nem fogok az ajkamra engedni. Igaz, hogy a minap átmentem egy szóra Margitkáékhoz. és... és... csaknem egész délutánt ott töltöttem- Bizony... ilyen a leányok fogadása. — No de, igen, az én jó nagymamukám aztán igy beszélt nekem a virágról (leül) : — Nekünk, édes leánykám, nem hoztak olyan óriási nagy virágbukétokat, mint a minőket a mai leányoknak ajándékoznak. Mi ugv tartottuk, hogy igazi virágot venni nem is lehet. De egy száll virágot . . . szedni ... a tavasz első ibolyáját, azt a kék szemű, mosolygó ibolyát... azt a kedves gyöngyvirágot adni-kapni... oh kis leánykám ... ez nálunk sokat jelentett. — Olyan sokat jelentett? — kérdeztem szinte butácskán. — Mindent, édes leánykám. — Mindent. (Felugrik) Micsoda hangon mondotta ezt a szót ki a nagymamuka. Mélységes nagy csend ült köröttünk. A nagymama sápadt arca kigyult. A szemekben könye reszketett. Én meg édes leikeim, olyan félve kérdeztem : — Nagymamuka . . . kapott ilyen mindent 9 (Leül.) — ügy mosolygott reá, mint egy ártatlan gyermek. — Kaptam bizony. És majd meg is mutatom neked, leánykám. — De most. De most . . . nagymamukám, sürgettem, mint a türelmetlen, rossz gyermek. Most mutasd meg! Pedig ... ne Ítéljenek meg leikeim. Én már tudtam, hogy nagymamuka a kis kazettájában féltékenyen őrizget valami titkot. És azt gondoltam, hogy abban a kazettában egy szép, drága gyémántos gyűrű vagy fülbevaló van. És mint egykor Éva ... Én is leánya vagyok . . . nagyon kiváncsi voltam reá. Hát . . . módját ejtettem, hogy a kis kulcs végre biztokomba legyen. És hallják csak lelkeim . . . (diadalmasan) kinyitottam a kazettát. És belenéztem a kazettába. És ... hallják lelkeim.,. mit találtam. Értéktelen, elszáradásban levő kis virágcsokor volt lepréselve. Szörnyű kiábrándulás. Szinte becsaptam azt a kazettát. Úgy megharagudtam reá .. . — De most, hogy nagymamuka beszélt nekem erről a virágról .. . most ellenállhatlan, legyőzhetlen vágy sürgetett, hogy újra lássam azt a virágot. És nem hagytam addig békét nagymamukának, mig meg nem mutatta ... És megmutatta. — Ládd-e, kis leánykám, — mondotta, mikor felnyitotta féltékenyen . . . nagy ünnepségek közt.. . mikor nagyapuka ajándékot hozott nagymamukának ... az elsőt, a legdrágábbat, ilyen ajndékot hozott... gyémántnál, aranynál, drága virágbukétnál drágábbat, kedvesebbet. És gyöngéden kivette azt az elszáradt semmit. Megcsókolta reszkető ajkával. Velem is megcsókoltatta. És akkor az én arcom is kigyult. És akkor én is éreztem, hpgy miképen lehet egy kis semmi virág minden. És akkor mindjárt ... és most is tudom ... hogy mi a virág és mit ér az, ha tudjuk, hogy miért van értéke — a virágnak. (Szünet.) * — Akkor még gondolva se gondoltam édes lelkeim, hogy én többé az életben nem fogok az én nagymamukámnak ilyen szépen, ilyen gyermekdeden beszélgetni. Akkor igen, éppen mint most nagyon zordon tél volt. És ez a kegyetlen, ez a zord tél .. . éppen a közepén . . . meglopta az én drága nagymamukám utolsó, szép, búcsúzó napjait. Köhi- csélni kezdett. Nem játszott, nem csevegett. Nem kérdezett. Nem védelmezett. Csak ült . . . ült. És a messzeségbe nézett. Az ismeretlen messzeségbe. Bizony, És egy este .. . mintha még egyszer felvillant volna lelke napja. Beám nézett. Megsimogatott. .. Aztán olyan becézően kérdezte .. . — Szeretni fogod a virágot? — Nagymamuka, szóltam. De most öt mondatot sem tudtam kiejteni. — Úgy fogod szeretni, mint én szerettem? — Nagymamuka .. . szinte sírtam. És egy mondatot se szólhattam. Mert hozzám hajolt. . . — Becsüld meg azt, aki neked olyan szívvel, olyan tisztaságos érzelemmel hozza az első virágot, mint nekem hozta . .. nagyapuka. És jól nézd meg ... és jól figyelj arra . . , és sokáig figyelj arra. aki neked aranyat, karperecét és drágaságokat hoz . .. szeretetének zálogául. (Szünet.) — Oh drága lelkeim, akkor mindjárt nem is tudtam, mit mond nagymamuka. Csak mikor már nem volt. Csak mikor eljött az első tavasz ... és eljött az első ibolya ... az első gyöngyvirág. És én kivittem a nagymamuka sírjára. (Elérzékenyülten.) Azóta mindig jobban tudom . . . érzem, hogy mit mondott .. . Azóta ... oh édes lelkeim . . . azóta . . . mindig jobban várom a tavaszt . . . (Elgondolkodva.) — Úgy várom a tavaszt. És úgy kérdezem a lelkemtől . . .'a mind jobban ébredező lelkemtől . . . mikor jő az a tavasz . . . (szünettel, gondolkodva) az a tavasz, mely meghozza, elhozza azt az igaz virágot . . . azt a talán egyetlen száll virágot . . a mely olyan szép, olyan igaz, olyan örökké tarló, mindig szép, mindig üde emlékekből, hív szeretetből, holtomig tartó virágzásból táplálkozik, mint a nagymamuka virága . . . (Sok szünet). * — Édes lelkeim, értik most már, miért várom én a tavaszt ... Úgy várom azt. . . azt a boldog tavaszt... Megfejtés. A mult számunkban közölt talány helyes megfejtése ez: Pár hét múlva szépen nyílik A sziiies kis kankalin. Egy verskötetet kaptunk, már jó régen. Azóta gyakran forgatjuk, olvasgatjuk. És mentői többször forgatjuk — annál jobban meggyőződünk róla, hogy a ki ezeket a verseket irta — hivatásos, ihletett fiatal költő. És a ki irta — az a fiatalember a mi fiunk. Itt, a mi szerkesztőségünkben nőtt; itt kezdette úgyszólván első érzéseit érezni és ezektől az érzésektől szabadulni, hogy újaknak adjon helyet. Bizonyos jól eső örömmel áruljuk el, hogy ezt a nagyra hivatott fiatal embert úgyszólván mi fedeztük fel és védelmeztük meg a lekicsinylés és elkedvetlenedés kegyetlenségeitől, a mik olyan sok szép tehetségnek útját vágták. Sugár Béláról írunk, a fiatal poétáról, a ki »Gyászmagyarok könnye, vére« cimen adta ki a fővárosban első verskötetét. És Sugár Béla vei-sei figyelmet keltettek ott a fővárosban és itt a mi kisebb hazánkban is. Ahonnan már oly sok lelkes munkását küldöttük fel a fővárosi sajtónak. Sugár Béla versei azért tetszenek, mert eredeti forrásokból fakadnak; igaz érzéseket fognak és keltenek mások lelkében is. Azért tetszenek, mert bár még ki nem forrott ifjúnak érzései és meglátásai hullámzanak ezekben a versekben, de éreznünk kell erejüket. Mint a kelő napban megérezzük a déli napsugár erejét és tisztaságát. És a mi fő és a miért nekünk olyan becsesek ezek az első szárnyalások — bár hive az irodalmi reneszasznak, az úgynevezett uj szépnek — még sem engedi a régi, az ősi, az eredeti értéket. A szépet nem úgy fogja fel, hogy az gyönyörködés értelem és megértés nélkül. Nem lázadó — az értelem ellen. Sőt sokat, főértéket ad a gondolatoknak, a
