Téli Esték, 1914 (18. évfolyam, 10-18. szám)

1914-01-04 / 10. szám

TÉLI ESTÉK

7

Hagyvilág.

— Menelik császár meghalt.

A keleti uralkodók egyik leghatalmasabbja,

Abesszínia császárja, három évi betegeskedés után végre valóban meghalt. Az utóbbi időben ugyanis gyakran jelentették a negus halálát, sőt évek előtt már utódjának trónralépéséről is érkeztek hírek.

Utóbb ezek a jelentések valótlanoknak bizonyultak. Menelik élt, bár 1910. óta, a mikor szélhüdés érte, már nem uralkodott.

Az agylágyulás is kikezdte szellemi erejét s Abesszínia, felszabadítója, az olasz csapatok egykori legyőzője kénytelen volt az állami ügyek vezetését feleségére, Taitu császárnőre bízni. Menelik császár halálával nagy úttörő szállott a sirba Vasutat és csatornákat építtetett, a mezőgazdaságot intenzivebbé tette, orvosokat hozatott és megjavította birodalma egészségügyi viszonyait. 1896-ban, az aduai csatában legyőzte az olaszokat, véget vetett az olaszok fenhatóságának és Abesszíniát független császársággá proklamálta. Sokat har- czolt a ellenséges törzsekkel és elűzött trónkövetelőkkel, kiket 1893-ben győzött le. Ettől fogva békében élhetett és minden erejét birodalma felvirágoztatásának szentelhette. Menelik 1844-ben született s 22 éves korában, 1866-ban lépett Soa királyi trónjára.

— Megnehezítik a bevándorlást. Washingtonból Írják: A képviselóház bevándorlási bizottságának elnöke, Buedett, ismét benyújtott egy bevándorlási törvényjavaslatot, amely a bevándorlás megengedését attól teszi függővé, hogy az illető bevándorló legalább egy nyelven Írni és olvasni tudjon. Taft mint elnök a javaslat ellen vétót mondott. A zsidóvallásu amerikai polgárok is ellenzik a törvényt, mert erősen sújtja egyes hitsorsosaikat, akik Amerikába bevándorolni kívánnak.

— Apróhirek. Párisban óriási hó esett. A

környéken is nagy havazások vannak. Vasúti közlekedés, távirat sok helyen megszakadt. — Németországban (dél) pusztító orkánok vonultak át. Nagy károkat okoztak. — Szentpéterváron pestis pusziit. Eddig fiz ember halt meg a fekete halálban. — A butgár kirátg elten összeesküvést szőttek. Kitűnt azonban, hogy ezzel csak ijeszteni akarták Ferdinándot, hogy a királyt elkiildjék az országából és államcsínyt vigyenek végbe. — Most volt évfordulója a messzinai borzasztó földrengésnek. Öt éve már, hogy a rémes és rettenetes földrengés elpusztította a tengerparti várost. A nép a temetőbe vonult, ahol gyász ünnepek voltak. — A román királynét Ferencz József királyunk az Erzsébetrend nagy keresztjével tüntette ki. A román királynő, aki világhírű Írónő is (Carmen Sylva) most üli 70 születése napját.

_____________________________________________^

V asárnap.

Kimenő.

Az öreg Dongás mozdulatlanul, előrenyujtott nyakkal tűrte, hogy Tabita testvér, a menházi apáca végig vizsgálja az öltözékét.

Mert az öreg Dongás kimenőre engedélyt kapott.

A fiatal, alig leányságába szökő apáca meg nem állhatta mosoly nélkül, mikor az öreg ur engedékenységét látta.

— Rendben van, Dongás apó. Mulasson jól a lakadalmon. De főleg .. .

Az öreg összerezzent.

— De főleg ?

— De főleg — mondotta a testvér nagy komolyan, de szerető gyermek hangon . .. Legyen okos.

#

Dongás apó túl volt a hetvenen. Az apáca, mondom alig szökött leányságába. És mégis, ez a kis nő anyáskodott, és úgy bánt az öreggel, mint anya — a fiával. Szinte uralkodott rajta. Az öreg pedig nagy türelemmel tűrte. Sőt büszke volt reá, mert társai is mondották, hogy legfigyelmesebb szeretetben részesül köztük a menházban. Azért most is, erre az egyetlen, de különös szóra, hogy „főleg okos legyen“ — Dongás apó köhécselt egyet- kettőt, aztán hasonló gyöngédséggel mondotta:

— Főleg okos legyek. Értem.

Aztán haptákba vágta magát s mintha a fiatal katona eskü szavát ejtené igy beszélt:

— Szavamat adom, Tabita testvér, hogy okos leszek ám. Dongás apó szava pedig aranyat ér.

A kis apáca mosolygott. És szemeiben a kétség és reménység sugarai játszadoztak.

Dongás apó, először ment ki most. Kiegyenesítette meggörnyedt hátát. Vörös, viharverte arca néha büszkén hajlott le mellére, amelyen a csatákban szerzett érdemrendje csillogott.

*

Oh, milyen története van ennek, hogy ő, már mint Dongás apó a menházban lépdeli életének utolsó garádicsait. Akarjátok tudni?

. .. Egy esztendeje múlt. Ujfent nagy vargabetűt csinált az öreg. Ott a menház közelében fél- holtan szedték fel a jó apácák. Kiéhezve. Ütötten, kopottan. Mióta ugyanis az ő jó öreg felesége meghalt, züllött Dongás apó. Nem volt otthon, ahol mindene megvolt. Szaladt hazulról és szórta a felesége megtakarított kis tőkéjét. Ott tartott, hogy már bútorait is elárverezték.

Egyszer csak arra ébredt fel, hogy — a menházban van. Nem volt ez az ébredés szomorú, megrázó. Szeretet vette körül. Oly jól, otthoniasan érezte magát, hogy sose gondolt arra, no talán egyszer-egyszer kimenő is elférne.

*

Hanem most unokaöccse lakadalma következett. És ez a fiú nem tágít. Követeli, hogy az esküvőjén ott legyen. Az egyetlen bácsija, már mint Dongás urt. . . ott legyen

Dongás apó hát kimenőt kért. És meg is nyerte.

A népséget már együtt találta. Ki a fehér asztaloknál. Ki hol. Mikor Dongás apó belépett... riadalom támadt. Régi pajtások, felcseperedett ifjú legények rajongták körül . . .

Az öreg szinte szédült. Verejték-cseppek hullottak barázdás homlokáról. És lelkében nagy hullámzás támadt. Nem jól érezte magát. És amúgy sejtelmesen azt súgta magában :

— Talán el se kellett volna jönni. Kibuktam én ebből a világból. És lelke csakugyan vissza szállott a menházba. A jó, szelíd, csöndes békesség fészkébe.

Hanem ... az ebéd közepén, már visszajött a lelke a menházból. Amint egy-két pohár borocskát lehajtott. . . felszabadultak agyában a legközelebbi képzetek, emlékek. Eszébe sem jutott a menház. Ivott és ivott. Talán őszintébben, mint a többiek. Sőt csudák-csudája ... az ebéd végén már dalolni is kezdett.

Hej, haj ... az a dal! Azok a régi dalok! Azok az öreg szivet is felzaklató tüzes dalok.

Estenden lett. A vacsoránál az agyába villant valami. Egyszerre mintha végig szaladt volna lelkén egy áram. És ez az áram, ez a villanás olyan kellemetlen volt. De milyen kötekedően — kellemetlen.

— A záróra! súgta neki valami szellem.

— A záróra! ... itt a záróra . . .

— Höss!.. höss! mormolta.

És egyszerre felugrott, mintha újra az élet kezdődnék. Dalt intónált. Gúnyos mosollyal, intonált. És felszakadt utána a vágy. Nevetés és közös dal.

Aztán először maga-magának kezdett beszélni:

— Hát sárga csőrü vagyok én? Aki a csatáktól nem félt. most retiráljak a büntetéstől?

— Ugy e öcsém, fogta meg majd ezt, majd azt, akkor megy haza Dongás apó, mikor neki tetszik.

Unokaöccse szeretettel, de aggódással nézi, nézi az öreget. Aki fel-felállott. És megnyugtatta:

— Engedély öcsém. Az egész éjszakára. Akár minden éjszakára.