Téli Esték, 1914 (18. évfolyam, 10-18. szám)
1914-02-08 / 15. szám
TÉLI ESTÉK 7 V asárnap. Nincs Isten ? Páskuj Lajos költeménye. Hogyha derült az ég, Ha jó ax egészség, Ha nem szűkölködünk, Hanem bővelkedünk, Ha nincs ellenségünk, S boldog egész énünk — — — Ki gondol az égre, S ki az ég Istenére ?! De ha dörög, csattog, Ha a kór ágyhoz csatol, Ha gyötör az éhség, Ha üld’ az ellenség, Ha nyugtot sehol sem találunk S jobb napokat hasztalan várunk, Fölsóhajtunk önkénytelen: — Én Istenem ... Én Istenem...! k -k ★ A kis és nagy ház. — Olyan mese, amely megtörtént. — Ott guggolt egy kis ősi polgár-ház a város egyik tekintélyesebb utcájának közepén. Régi családi fészek. Azokban a jobb időkben, mikor a boldogság és megelégedés jól érezte magát az alacsony, egyszerű, fagerendás házikókban is. Mikor a jó módú embereknek, munkás mestereknek a neve polgár volt. Ha csak egy emberöltőre számítunk . . . most már a dédunoka lakik benne. A guggoló, kis alacsony házban. Ö is megöregedett. Élete párjával, — Trézsi asszonnyal szép, emlékezetes időket élvén, most már megtakarított kis tőkécskéjüket gyügyög- tetve, nem is igen ismerik az élet gondját, baját. Hanem egy idő óta valami megnevezhetlen nyugtalanság költözött a kis alacsony házba. Trézsi asszony is veszi észre, hogy az ő deres fejti ura naponkint papiroson számitgat. Lépéseivel méregeti a telket. A kis alacsony ház, mellett, tövében elterülő — virágos kertet. Aztán gyakran fordul meg náluk egy' úri ember. A kis ház első szobájában hangosan beszélgetnek. Majd suttognak. Hát már meg nem állhatta Trézsi asszony, hogy kérdést ne vessen az ura elé : — Mibe’ töröd a fejed Sámuel? — Majd megtudod! Csak légy türelmes. Egyszer csak... nem is olyan sokára megtudta. Megtudta, hogy az ő kis virágos kertje veszedelemben forog. Rémülve hallotta, hogy öregségükre nagy gond szakad a vállaikra. Hogy hát... az ember építeni akar minden áron. Mert az utcában már csak az ő házuk guggol nagy alázatossággal és szégyennel. Mert hát ez a telek olyan szép és drága telek, hogy valóságos gyámoltalanság üresen hagyni. Virágos kertnek. Mit hoznak azok a virágok? Az illatból, a virulásból nem élünk meg. Régen volt az, mikor a gyönyörűség nem került áldozatba. Most már más világot élünk. A telekre építeni kell. A felépült ház meghozza, kifizeti a befektetett tőkét. És aztán .. . egy csöpp hiúság is csöppent a gazda szivébe. Mily j büszkeség, ha hallani fogja a lakótól: — Házi ur! — Házi asszony ... A lakó minden »fertályban* behozza a házbért. És ő büszkén tekint majd a nagy házra. A kis házban meg maradnak ők. Hiszen Trézsit onnan már kimozdítani a lehetetlenségek sorába tartozik. Mindezt én egy lélegzetre mondottam el. Pedig ezek a káprázatok, ezek a tervek lassan, úgyszólván naponkint bontakoztak ki Trézsi asszony előtt. Bontogatta pedig az az úri ember, aki szinte konvencióba járt a gazda tűzhelyére, hogy a »nagy ház« építését nyélbeüsse. Trézsi asszony először nagyot nézett. Aztán elfutotta a rezgő köny halványodó szemeit. Majd sóhajtott. Aztán csak annyit mondott: — Hej, hej...! Aki házat épit, gondot épit. Az úri ember azonban ennek a régi igének is kiszedte a töviseit. Sőt gondoskodott róla, hogy Trézsi asszony leikébe is belevesse a vágyakozásnak, az ábrándoknak csiráját. Kevés időbe került... és az asszony meghódolt a tervnek. A kis ház mellé... nagy házat. Mert ha már házról van szó ... akkor legyen ház. Ha ház — hát ház legyen. — Persze, bólintott reá most már Trézsi asz- szony is. A bólingatást pedig felkapta az az úri ember, és nagy sikamlósan-ügyesen beadta, hogy bár a kézenfekvő tőke nagyon csinos kis tőke... mégis kölcsönre lesz szükség. Csak éppen annyi kölcsönre, mint amennyi a takarékban van. A papiroson meg ki volt rajzolva minden korona...a tervben hajszálig fel volt sorolva minden kiadás, ügy megy... majd... mint a karikacsapás. * A nagy ház építése meg kezdetét vette. A virágos kert gyászbaborult. Trézsi asszony napokig siratta. A letarolt virágokat nagy kosarakba szedte... és vitte a temetőbe. Azoknak a sírjára, akik boldgan^ megelégedetten laknak a kis házban... abban a régi ősi kis házban. A takarékpénztárak meg örömmel adták a kölcsönt. Még nem is olyan nagy interesre. Aztán ? Nem is kell azt olyan gyorsan törleszteni . . . Akár Ítéletnapig, az angyalok trombitaszó harsogásáig rajta csücsülhet. Már mint a kis házon... meg a nagy házon. Elbírják ám emberségesen. Már a fedél is rajta volt a nagy házon, mint valami büszke kalpag, úgy ragyogott a fényes cintető. A koízorulétel is nagy ünnepségek közt ment végbe. Trézsi asszony úgy sütött,' főzött, mintha a leányának a lakadalmára készülnének. Hanem mire a ház teljesen egésszé lett s már már az következett, hogy lakók foglalják el ... a világpiacra, de különösen a magyar piacra rettenetes, sustorgó istennyilák ütögettek. A pénzforrások egyszerre elapadtak. A bankoktól nem lehetett egyetlen korona kölcsönt kapni. Pedig még szükséges volt ám a befejezéshez .... gyenge pár száz korona. De mi több. Jött az irás, hogy törleszteni kell ám... még pedig a kölcsöntőkének megfelelő arányban. Ez sem volt elég. A kamat olyan magasra szökött, hogy a legvadabb uzsoráskorszak is kismiska volt hozzá ... így történt, hogy a ház, a nagy ház építését be nem fejezhették. Lakót nem kaphattak. Akárhányan nézték... csak az orrukat fintorgatfák. — Nedves! — Befejezetlen... — Nem is alkalmas. És igy tovább. A baj pedig csűstűl jön. Egy reggel egyszerre csak végig futott a városban, hogy az az úriember, aki őket az építkezésbe belekergette, a ház elkészítését elvállalta — és meglehetős előlegeket is szedett ki... Amerikába vándorolt. * A boldogtalan házaspár ott ül a kandalló mellett... szomorún, leverten ... mint két öreg madár. Két öreg, megriasztott madár, mikor vihar után fészkükben húzódnak meg. És érzik, hogy nemsokára még nagyobb zivatar tépi szét, hányja szét a fészket. Egyik sem tud a másiknak szemrehányást tenni. És egyik sem mer még sirni sem. Mert kímélik egymást.
