Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-01-12 / 11. szám
A KEBESZTENY CSALADOK LAPJA Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos BODJIÁRJKÁSPÁR, Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szatmár, Arany János-u. 17. sz, Megjelenik november, december, január és február hó — minden vasárnapján. Előfizetési ára: 4 hónapra .... 2 K — fillér XVI. évfolyam. Szatmár, 1913 január 12. 11-ik szám. Ki az ur? a háznál, toppantott végre a férfi, mikor már látta, hogy az enmaga — maga tűzhelyén tekintélye, urasága, akarata gyenge lábon áll. — Se te, se’ én, válaszolt az asszony — feleség, nyugodtan és igazságának, helyzetének teljes győzedelme tudatában. Hanem az az ur, ott a bölcsőben. És a szendergő gyermekre mutatott. Férj-uram pedig elhallgatott, akár a szavát metszették volna el. Hát ez a kis családi jelenet, a kedvesek, a szebbek, a jelentősek közül valók pompásan, tükörben mutatják meg, mennyire a gyermekeké ez a kor. A mai családok, már tudniillik azon családok, ahol a gyermekeket szeretik, megértik. Ahol ezt a csudás vérköteléket a magasabb felfogás, a hit, az érzé- zek tisztasága és mélységei szentelik meg. Hiszen a gyermekekért áldozunk ma mindent. Határa nincs azon csodás lemondásoknak, küzdelmeknek, mikkel ma a gyermekek jövőjét biztosítani kívánjuk. Törekszünk a magunk belepusztulásával sokszor. Csalódottan, összeroskadva a felépített jövő kapujának romjainál. És kimerültén a nagy, a családokat tönkretevő gyermeknevelés küzdelmeiben. Igen, úgy áll a dolog, hogy sok családban, megszámlálhatlan tűzhelyeken: éppen a nagy szeretet, a gyermekekbe nevelt igények, követelések és álmok ölik meg nemcsak a szülőket, de magukat a gyermekeket is. A gyermekek iránt való szeretetet Isten oltotta szivünkbe és a vérkötelék tette leg- csodásabb szeretetünk, életünk céljának középpontjává. De éppen úgy megadta a jó Isten és a természet a határt is, melyen belül ennek a szeretetnek, illetőleg a a szeretetből folyó áldozatoknak, önfeláldozásnak, tehát cselekvésünk mértékének kell folynia. Mint vétkezünk, ha ezt a szeretet elhamvadni hagyjuk keblünkben, ha gyermekeink egész boldogsága és jövendője nem a legeslegfőbb gondjaink közé tartozik: úgy nagyot hibázunk és vétünk azzal is, ha a gyermekeket majomszeretettel rontjuk, életutjaikat a természetesség, a lehetőségek útjáról eltereljük és a jövendőt előre hamis világításba burkoljuk. Sok szülő azt hiszi, hogy gyermeke csak úgy lehet boldog, úgy válik emberré, ha minden kívánságát teljesiti. Ha „Ur“-nak neveli. Ha a bölcsőnél felépített jövendőt elérheti. Ha az igények rohanásába vezeti. Ha megóvja minden kellemetlenségtől és a kényelem karjaiban ringathatja egész gyermekkorát. Pedig éppen itt csalódnak a szülők legtöbbet. Ahol nem találják el, nem is törekszenek eltalálni, sőt biztos kézzel a lehetőségek, a valószerüek, az elérhetők útjára vezetni. Ahol az életet félreismerik. Az a kis „Ur“ csakhamar „zsarnok“-ká lesz. Kiaknázza a szülők szeretetének forrásait. És mámorba esik. Ez a mámor már csirája az ő boldogtalanságának. Az a kis „legszebb“, „legokosabb“, „angyal“, leányka észrevétlenül hálózza körül szüleit a lehetetlenségek, a képtelenségek szálaival. És ha nem tudja azokat a szálakat összekötni, azokat a vágyakat megközelíteni: akkor kész az élet tragédiája. És az az ur, akit legfőbb urnák tekintettek a családban, bizony szolga lesz,
