Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-02-02 / 14. szám
8 TÉLI ESTÉK Némán nézte a jelenetet Rét gazda. Csak szemeiből hullott a nagy, gömbölyű könycsepp. A néma, de beszédes könycsepp. És érezte, hogy égeti orcáját. ... Csendes a tenger, mint az alvó oroszlán. De ez a nagy, hatalmás viz-óriás egyszerre megmozdul. A gőzgép kerekei belecsapdostak a vízbe. Megzavarják mélységes álmát. És a tajtékos hosszú nyomon túl nagy, sápadt sáv vágódik. Egyszerre habzani kezd a tajtékos hullám... A sávból pedig hosszú barázda nyúlik nyílegyenesen és végtelennek látszó távolságban. Rét gazda, mikor az uj világba jött fel se vette a tengert. Nem borzadt meg tőle. Nem. gondolt az életére sem, mely utóvégre is bizony hogy kockára esik a nyílt tengeren. Az ég és föld között, napokig hetekig tartó utakon. Most összeborzadt a végtelen viz láttára. Mikor leszállt a homály a nyugtalankodni kezdő tengerre. Mikor elborult az ég. Egy szegletbe húzódva ült a mi Rét gazdánk. Komoly komoran. Zordan. Mikor maga előtt mintegy leleplezve, nem bírja elkergetni forró agyának gondolatait, és le- csendesiteni vádló lelkiismeretének háborgásait... A nagy mosást végezte, önbensejébe látott és vezekelt. Az önkéntes száműzetésért vezekelt. Most, mikor örülnie kellene. Számítania a napokat, melynek nemsokára végére ér ... Virradatra azonban kissé lecsendesedett. Nyu- godtabban érezte magát, ügy érezte, mintha ez a tenger is megelégelte volna. Részt venne az ő sorsában. Vigasztalja. Biztatja. A gondolata is más felé irányult, lelke sötétebb pontjaitól. Nagy, fehér sirályok szállongtak kibontott szárnnyal Ívelve a kék ég alatt. Körben röpdöstek. Hol közeledtek — hol távolodtak a hajótól. Majd, mikor a nap egészen kibontakozott, alig néhány lépésnyire a hajótól egy-egy delfin szökkent ki a vízből. Aztán fejjel ismét visz- szazuhant. És eltűnt. Először megdöbbent Rét gazda e jelenségen, de aztán kacagott a maga gyermekes félelmén. Kiegyenesedett, mintha az élet sirályai delfinéi kötődnének vele. Majd szembe száll ám már most ő kegyetlenségeikkel. Mire a tengeri útnak végére ért, Rét gazdát bizonyos józan meghiggadás állította talpra. Tisztább látás, erős elhatározás... a mi a csalódásokon keresztül tört ember lelkét szokta elfogni. Partra ért... Fiúméban van. A haza földjére tette lábát. És ebben az országban, Magyarországon, már a föld ébredőben van hosszú téli álmából. Minden egyszerre megmozdult, mintha egy láthatatlan gondviselő kéz nyúlt volna a föld legkisebb rétegéhez. Minden ébred, mozog. Természet és ember. Ez a mozdulás minden alvás, minden tél után megjő. Tudja az ember, hogy megjő. Hogy ugyanaz minden esztendőben. Ismeri jól mozdulását, bonta- kozását. És mégis úgy várja. És mégis minden olyan uj, olyan friss neki. Újság előtte. Mintha ez az ébredés újjá teremtene egy elviselt világot. Mintha az a téli alvás újra megifjitaná a természetet. Mintha a Teremtő Isten újra, most, ebben az ébredésben teremtené. Oh a tavasz... a szép tavasz... mig ezt érti, mig ezt megérzi az ember lelke... nem holt. Nem üres. Élet van abban. Megszokásból. MÓRICKA: - Ü-hü-hü! APA: — Miért sírsz te, külök 7 MÓRICKA: — Már egész délután szomolom magam és mindig tübb és tübb jün ki, mint elübb ? APA: — Te szomár, oki vagy. Azon ne sírjál, honem inkübb ürüljél mogodat. A szerkesztő telefonja. A sztrájk-kongresszus kimondván a sztrájkot, egész váratlanul bekövetkezhelik a munka — megállás. A munkaszünet — az egész vonalon és minden iparágban. Tehát a mi nyomdánkban is. És igy az a következmény is előállhat, hogy lapunkat nem küldhetjük olvasóinknak idejében, illetőleg a sztrájk idején. Ha tehát a mi olvasóink a rendes időben lapjukat nem kapják kézhez, tudniok kell, hogy a vis major, a legyőzhetetlen akadály, a foganatositott sztrájk az akadály. A sztrájkról való véleményünket más helyen mondjuk el. Itt csak arról biztosítjuk olvasóinkat, hogy amint a munka rendes folyamata megkezdődik, mi is igyekszünk pótolni a kényszer mulasztást. — Bp. Egy kis türelmet kérj számomra a szerkesztőségtekben. Menni fog rövidesen. — Szatmári. Országos érdekű lap ilyen részletesen nem foglalkozhatik egy-egy helyi kérdéssel. Annyit azonban igenis konstatálhatunk, hogy Szatmáron hetek óta dühöng a fa-uzsora. A város botrányos készületlenséggel indult a télnek, pedig az előjelek szinte ordították a bekövetkezendő jövöt, a polgárság, a szegénynép vonagló helyzetét. A városi képviselőtestületet tesszük felelőssé ezért az ismétlődő fauzsoráért. Mert nincs egy szemernyi szociális érzéke arra, hogy gondoskodjék a szociális szükségletekről, azokkal a rengeteg zaklatásokkal szemben, a miknek itt Szatmáron a háztulajdonos és adót fizető polgár kitéve van. Hogy legalább óvja meg a polgárságot attól a fauzsorától, mely Szatmárra, a nagy erdőbirtokosra igazán szégyen. Ha szolid nyereségre szerez vagy szereztet fát be, elegendőt és idejében maga a város és a fa árának emelkedésével csak fele nyereséget vesz magának, a mit ma a fa uzsorával hajtottak a fakereskedők: szép haszonnal zárná le évi szociális segedelmét. Es megtette szociális kötelességét. De ehhez szociális érzék kell. — Aggódó. A vak- bélgyuladás bizony divatos betegség lön. Betegségek halnak, születnek. Régiek uj nevet kapnak. így, megtörténhetik, hogy ebben a divatos lázban láz nélkül is vakbélgyuladást konstatálnak. Sok-sok tréfában, adomában benne van a valóság magva. Említenek oly eseteket, mikor az orvos nem magáért a vakbélnek gyuladásáért operált, hanem — a szép tiszte- letdijéi’t. A vakbélről ugyanis köztudomás szerint való hit, hogy semmi szerepe nincs, vagy még eddig nem konstatálták hivaiását az emberi organizmusban. Hát gondolják, miért ne távolithatnák el — szép tiszteletdijért. Az ilyen orvosokat, vagy hát orvost aztán m£r az országba »dr. VakbéU-nek kezdik neveznie Nem róSsz,, ____________ MO RVÁI JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA. SZ AT.MÁKON.
