Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-11-16 / 3. szám
2 TÉLI ESTÉK társam. (Taps.) Miért ne fogjak én avval kezet, miért ne álljak azzal egy sorba, mikor érzem és tudom, hogy az ő szeme előtt is ugyanazok a szent és magasztos eszmék, célok lebegnek, mint én előttem. Keressük ezekkel a polgárokkal az érintkezést. Fogadja be a Népszövetség, tegye őket a maga eszméinek osztályosává, már csak azért is, hogy kiragadja őket olyan kezekből, amely őket a fegyverül akarja felhasználni a kereszténység ellen. Leeirhatatlan lelkesedés és hatás kelt a bíboros szavai nyomán, a nyílt és határozott bátor szó nyomán, megmutatta a keresztény demokráciának helyes utait . . . * Egy telik azokból a beszédekből, egész kis kötet megnyilatkozásokból, munkála- könyv tokból, beszámolásokból, megragadó isteni tiszteletekről, szociális eredményekről, tervekről, reményekről, melyek a kath. Nagygyűlés három napján át elhangzottak, felmerültek, végbementek. Nemcsak hitbuzgalmi, nemcsak hitvallási, de nemzeti és szociális élet pezs- gett ezen a gyűlésen, mely gyűlés emléke feledhetlen lesz e lelkekben sokáig. És reméljük, hisszük, bő termést ad majd Egyháznak és Hazának egyaránt. Krónikás. Különbség. Mandelbaum: Mi az ? 'le bezársz a boltodat ? Rosenthal: Hu, hiszen a delet hóznak a toronyba. Mandelbaum: Te beszórsz a boltodat és harangoznak hozzá; én bezárok az enyém boltomat és doboltak. Sok pénz kell az államnak, zúgják karban, akik hallják az ország siralmát a rengeteg kocsmák miatt. Hiszen minden család érzi, hogy hol szőrit a csizma a pénz máin. Mennyivel inkább szorítják a gondok az államot. Ezt a nagy, óriási családot. Bizony úgy van ! Sok pénz kell az államnak. Mert sokat és mindig az államot rángatják. De ha az állam, vagy mondjuk csak úgy, hogy azok, akik az állam háztartását vezetik, azt hiszik, hogy az állam életét, javát, műveltségét, nyugalmát és különösen jövendőjét abból a jövedelemből biztosítják, amit a pálinkából kapnak; csalódnak. Már most is iszonyú módon csalódtak. De még nagyobb csalódás vár reájuk. Ezt az országot, mely kibírta a törököt, tatárt és ezekhez hasonló viharokkal dacolt — tönkre tette a pálinka. Az tette nagyobb részben tönkre. Tudja ezt minden nyitott szemmel járó ember, aki itt az országban a nép közt él. Mit ér az a jövedelem, a sok pénz, amit az állam a szeszből kap, ha az a nép, melyet maga az állam szorgalmaz, melynek fogyasztására kocsmákat engedélyez: mit ér, ha érte olyan drágán fizet. És olyan kegyetlenül, irgalmatlanul lakói. Az a nagy munkabér, melyet a munkások csak imént kerestek : nem ment bele a nemzet egészséges vérkeringésébe. Sőt ellenkezőleg, megrontotta a vérét, munka képességét meggyengítette. És bele ömlött a korcsmárosok zsebébe. Úrrá, földbirtokossá tett száz és száz embert. És koldussá itatott vele szemben millió és millió életképes, annak előtte dolgozni tudó, önálló embert. És küldött — a másvilágra. Amerikába és a földöntulra. Hát okos gazdálkodás-e az ilyen? Lesz-e foganatja az iskoláknak az ilyen országban? Lesz-e gyümölcs a fán, azon a fán, melynek virágait is a pálinka, a szesz öntözi. Tudjuk mi azt nagyon jól, hogy ebből a sok pénz felfogásból, ebből a fejetetejére állított nemzet- gazdaságból nehéz kiszabadulni. Az egész Európa úgyszólván bilincseiben nyög. De ha már szabadulni nem lehet, ha már egyszer pénz kell... legalább ezt a pénzt ne a magunk halála és a magyar nép pusztulása árán szerezzük meg. Pacsirtaszó, pacsirtaszó... Gondolatom száll-száll messze-messze földre, Hol Amerikának idegen a földje, Hol a magyar paraszt szántogat napestig, Hol az idegen nap forró sugarai Becsü[etes arcát feketére festik. Megcsendül kezében a nagy kanyarinló. Hej, hol van a »Csákó«, hej, hol van a »Bimbó!« Olt maradt két ökre szép Magyarországban, Itt két lomha tulok jár az eke előtt, Még a jószág is más nagy Amerikában. Százmérföldes rónán nincs itt délibáb se, Kolompolni nem hall egyetlen gulyát se; Nincs itt a szellőnek dalolni valója, Papagály rikácsol majom-kenyérfákon, Gémes kutak véknyán nem kelepel gólya. Közeli kis faluk harangját se hallja, Pitypalattyszót se rejt itt a csalit alja; Robot itt a munka, »német« itt a gazda, — Kis család, feleség, jaj de messze vannak! — Görbén néz itt minden a magyar parasztra. Mig az omlós földet búsan hasogatja, Magától lefityeg szemére kalapja . . . Haj mi lesz vájjon — a sorvasztó harc ára ?I Lesz-e vájjon termés s ki eszi meg, ha lesz ? S titokban két nagy köny lopódzik arcára... A két tulok közé sújt a karikással, Űtteti is őket a menykőcsapással, Dühében szitkokra fordul ajkán a szó... Egyszer csak ismerős dal száll szét az égen; Felhangzik felette egy kis pacsirtaszó... Elereszti keze a vaseke szarvát, Hóna alá kapja ijedten kalapját. Térdre ereszkedik, imára jár ajka; S mig a ringatózó pacsirtasző cseng-bong: A magyar Alföldre ringatózik rajta. Molnár Károly. Temetésen. Mikor Fakó Janót temették és felesége meglátta, hogy a sir félig van vízzel, igy jajgatott: — Jaj, jaj, ne tegyék oda szegényt, mert beleful. * * * Jogos agodalom. Mester (az inashoz): Mért nem eszel, mi? Inas: Mert forró a hús. Mester: Mért nem fújod hát, mi? Inas: Mert félek, hogy elfujom.
