Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-01-05 / 10. szám
TÉLI ESTÉK 5 Az Isten háza gondozásának, diszesitésének a magyar nők mindig szép lelkű apostolnői voltak. Egykor, haj! nem is olyan régen, a magyar leány, mikor a maga kelengyéjét varrta, hímezte, gyűjtögette, sose felejtkezett ám meg egy másik házról, az Isten templomáról. Az oltárról, hol ő elrebegte első gyermekimádságát és a hol hűséget esküdött vagy fog esküdni holtomiglant. Virágba szökött fiatalságával, élete tavaszával oda vitte, oda tette szivével megeszményitett és türelmes kezeivel szőtt, hímzett, varrott selymes tárgyait. Egy-egy művészi oltárteritőt, vánkost, patyolat gyolcsot vagy más ruhákat. Azok a régi, kegyeletes idők, mintha elszállot- tak volna a szép magyar földről. Mintha itt is — ott is a becéző lelkek, a hálás szivek, a szent buz- góság forrásai kiapadtak volna a kegyeletes gondolatokra és érzésekre. Ám, az igazi, az ősi forrás megcsappanhat, de ki nem apadhat. Az egyesek kegyelete, buzgósága megtalálták egymást az Oltáregyesületekben. A nemes asszony és leány szivek megtalálták útját a hagyományos gyöngédségnek. Az Isten templomának és oltárainak gondozását serénykedő kezekkel, a fehér lelkek munkájával és édes gondjaival teljesitik az ő nemesen ideális gyülekezetükben — az Oltáregyletekben. így a szatmári Oltáregyesület is gazdag kelengyét gyűjt össze időről-időre az Isten házainak. Öt vármegyének templomaiba vándorolnak ezek a szép tárgyak. Szatmár, Ugocsa, Bereg, Ung és Máramaros vármegyéknek városai, de legkivált apró falusi templomai várják a nemes áldozatokat, melyeket az örök mécs előtt a tabernakulumba rejtőző Isten a legszebb, legtisztább felajánlásként fogad az ő hithű leányaitól. Mielőtt azonban ezek a tárgyak rendeltetésük helyére jutnak: január 9-én a szatmári Cecil egyesület nagy termében egy csoportban megtekinthetők. Az az a gazdag, változatos, művészi gondolatokban és készségekben kiváló női kézi munkákból kiállítást rendeznek. Ezt a kiállítást minden kegyeletes, Isten templomát szerető léleknek meleg érdeklődésébe ajánljuk. Mester. Törökök Magyarországon. A Magyarországba menekült török katonák közül számszerint mintegy negyvenen keresztül utaztak a minap a szabadkai állomáson, ahol vezetőjük Achmed Ogven fiatal hadnagy egy újságírónak a következőket mondta . — Magyarországon nagyon jól érzem magam. Jól bánnak velünk, a lakosság kedves és szívélyes, mégis azzal a gondolattal foglalkozom, hogy elpusztítom magam, mert egészen bizonyos, hogy a békekötés után, ha majd Törökországba vissza kell térnünk, haditörvényszék elé állítanak és főbelövetnek. Az a tény tudniillik, hogy századunknak futásban kellett menekülést keresnie, az én túlbuzgóságomnak köszönhető. Azt a századot, amelyben én szolgáltam, előőrsi szolgálatra küldték ki. A feladatunk az volt, hogy kikutassuk a vidéket és a fősereg számára alkalmas helyet készítsek elő. Ennek a századnak az előőrse volt az én csapatom. Közben a fősereg parancsnoksága tudomást szerzett arról, hogy előttünk erős montenegrói csapat van, mire a fősereg megváltoztatta menetirányát és erről minket is értesíteni akartak. Én azonban túlzott kötelességtudásból az előre megjelölt pontnál tovább mentem csapatommal hogy a főseregnek minél jobb helyet készítsek elő és igy a menetirányváltozásról nem érkezhetett el hozzánk az értesítés. Egyszerre csak a montenegrói derékhaddal találtuk magunkat szemben és négyszáz emberemnek menekülnie kellett. Ezért fog engem a haditörvényszék halálra Ítélni. — A török sereg züllöttségének és vereségeinek az volt az oka, hogy a hadsereg politizált. A politikai pártszenvedélyek megbontották a hadsereg fegyelmét, vezéreink egymásra való féltékenységből ellentétes parancsokat osztogattak. Ilyen körülmények között csoda lett volna, ha seregünk győzelmet arat. Régi magyar dal,.. Szomorúan szól a magyar nóta; Hiszen máskép hogy, mikép Is szólna? Nem tudom, ml van ezen a népen : Sírva vigad, hej a magyar régen ! Kérdi lelkem fűtől, fától: Mért borltja néha fátyol ? S mind azt mondja, mert csak álom Itt e földön boldogságom. Közmondások-tára. Annyit él az ember, mennyit örömmel él. A csendes béke, a tiszta öröm nagy értéke szól ebből a mondásból. Az ember élete tele van vesződséggel, búval, bánattal, csalódással. Az öröm csak keveseknek és csak kisrészben jut osztályrészül. Pedig mit ér az élet ugy-e bár? — búval, bajjal vesződséggel, keserűséggel? Azt mondjátok, bizony egy hajtófát sem. De nem úgy ám ! Jó, hogy Isten bajt, bút, veszödsé- get küld reánk. Nem tudnók becsülni a tiszta örömöt, tehát magát az életet. Mert a bölcs mondása szerint csak annyit élünk, a mennyit őrömmel élünk: úgy minden erőnkből arra kell törekednünk, hogy a bajt, bánatot, vesződséget, elégedetlenséget távol tartsuk magunktól. — Hja, ugy-e bár, ha ez tőlünk függne ? Hát ’iszen tőlünk függ-e, hogy a hirtelen villám le ne sújtson ? Pedig a baj, a bú, bánat úgy jő néha mint a fellegek menyköve. Amondó vagyok, hogy bizony, ha egyszer Isten úgy akarja, a menykőtől sem rejtőzködhetünk el. Sem kőházba, sem sehova. De bizony hogy hát óvatosak lehetünk a mennykóvel szemben is. A betegséget is akárhogyan kerülgetjük, utói ér az! De sokszor, nagyon sokszor kifoghatunk rajta. így vagyunk a veszódségekkel, haraggal, ellenségeskedésekkel, melyek a mi örömeink legnagyobb ellengségei, melyek csak úgy tépdelik a mi napjainkat, vele együtt egészségünket. Sok ember majdnem készakarva űzi el magától — a tiszta örömöt, békességet, nyugalmat. Sok ember azért született, hogy bajt csináljon, hogy megzavarja másnak örömét. Sokkal több embert vitt már sírjába a kisebb vesződ- ség, baj, képzelt sérelem, mint a nagy betegség. Egy kis tiszta öröm, egy kis nyugalom pedig többet ér — a pénznél, gazdagságnál. A tiszta örömöt megvenni nem lehet. Meg kell azt őrizni, becsülni, mint magát az életet. A tiszta öröm a lélek és test legjobb tápláléka egyarányosan. És lássátok ennek a tiszta őrömnek és szelíd békességnek az a szép természete vagyon, hogy lakást vehet nem csak a gazdagnak, de a legszegényebb embernek szivében mennyország. Miért is nem becsülik a szegények ezt tiszta örömöt többre ? Tszen ez az ő egyedüli gazdagságuk, kincsük, édes mindenük. Mert annyit él az ember, mennyit örömmel él.
