Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-12-21 / 8-9. szám
12 TÉLI ESTÉK Mint áttört, átküzdött ez a nemzet már nehezebb viharosabb korszakon ... Csak a hitet, a bizalmat ne öljük ki a nemzetből. A kétségbeesett nemzet hal meg. A hivő nép marad rendíthetetlenül hű — hazájához. Heater. Az utolsó Napsugár. Előbb a szeme világa borul el, azután e lelke világa, Most aztán gyors halódás után — mint már megírtuk — kiégett az élete is. Mielőtt meghalt Rudnyánszky Gyula, még egy hatalmasat lobbant benne a költő. Mert a poéta lelke sóvárgása, vágyakozó nagyotakarása megmaradt, élt és lázadozott szétroncsolt testében s elhomályosodott elméje hamuja alatt is. Az utolsó nagy munkája abban maradt ugyan, de mi látjuk mögötte a költői élet minden feltörő lendületét.. . Napsugár címen akart lapot inditani, nagyot, amerikai méretüt. Az amerikai külső csak forma lett volna, hüvely, de hogy mit akart Rudnyánszky bévül: gyönyörűen és szomorúan muzsikál erről a cim : Napsugár A vak költő, aki évek óta nem látta a napot, csak a sugarát érezte cirógálni a szemehéján : minden vágyát, álmát, áhitatos és remegő energiáját gyömöszölte a címbe: Napsugár. Szinte látjuk a két öreges karját, amint reszketően tárul a sugárzó nap felé: Napsugár! És látjuk benne Ibsen Oszvaldját is, aki a lelki borulat utolsó élniakarásával a napot, a napot, a napot akarja. A napot, amely drága életet dobál szerte, kincses rádiumot és héliumot sugároz. A napot, amelybe most Rudnyánszky utolsó akarata, utolsó témája, ötlete felszívódott, amelybe most maga a napimádó költő is belezuhant... Oh, Napsugár !... Az élete ? Nem is kellene Írni róla. A legszomorubb költósors. A sorsharag — bocsássatok meg e szóért — a sorsharag árnyékául szegődött és végiggyötörte egész életén. Baj, küzdelem, számkivetés, bolyongás, közben négy-öt könyvnyi meleg, pompázó vers, újabb küzdések, vakság és még néhány kötet írás, testi-lelki betegség, aztán kíméletlenül korai halál, amely gyászszal és nyomorral sújtja a költő szeretteit: kell-e ennél lehangolóbb, szomorúbb élet? A nagy Koptató. — Miér’ haragszol te Sándor, az újévre úgy. Mindig viccelődve, gúnyolódva beszélsz róla. És miért nevezed csak úgy: — A nagy Koptató. — Miér? Hát két koptatója van az embernek. Különösen nekünk, akik elsején kapjuk a fizetést. Minden elsején. Elsején? Majd megeszik az embert. Felfalják a hitele- lezők. Szinte a gyomrukba képzelik magát. De azért az elseje csak kis Koptató az újévhez képest. Mért itt meg az idő koptat. Csak egy-egy falatot nyel el az életünkből. De az a falat! Az osztán falat ... A Nagy Koptató falatja — egy esztendőre való. (csp.) Falun. Éjjeli őr (egy zsákot cipelő emberhez): Megállj !r Ki vagy ? / — Én vagyok, sógor, nem érek rá, sietek nagyon. Éjjeli őr: Fém hallotta kend a „megálljt^? Szerencséje kendnek, hogy siet, mert megmutatnám kendnek, mit tesz az nem engedelmeskedni egy hivatalos személyetek. A vendég. — Hogy vélekedel vendégünkről? — Jó étvágygyal evett. Minden tetszett neki, amivel megkínáltuk — kivéve csak a leányainkat. f Az első és utolsó bál. ^ AGY füst karikákat ereget pipájából az »apjuk«. Akár egy kémény. És . .. bele mosolyog, sőt bele nevet a füst fellegbe. Sőt mi több . . . hangosandiskurál maga-magavával. Az ilyen lelki állapot »apjuk«-nál mindközönségesen akkor szokott bekövetkezni, mikor sejt valamit. Mikor az »anyjuk« cirógatja, becézgeti, készitgeti — valami tervének kivételére. — Hm, hm... izé... Hahaha! Már megint valami tökéletlenségen töri a fejét az asszony. Valahányszor cirógat, becézget, »lelkem« »egyetle- nem«-nek titulál . . hm . . izé . . hm . . . * Nem sokáig kell várakoznia, hogy kitudódjék a titok. A füstkarikák még el sem szállanak, mikor az asszony besompolyodik. Olyan mosolygós az arca, mint egy paradicsom alma. A szeme már sürgönyöz. Mint egykor, mikor beszéd, megszólítás ... hajlon- gások, mind. . mind hamisak voltak. Csak a drót nélküli sürgönyzés. . a szem néma beszéde, az volt igaz és érthető. Anyjuk: Képzeld apjuk, a szalmából már mennyit árultunk. Apjuk: Hát osztég e’ baj. Az a baj, hogy sok volt a szalma, kevés a mag. Anyjuk: Hát van lelked, hogy zugolódol a jó Isten ellen. Apjuk: Nono, izé, hát ne csavard el a beszédem értelmét. . . Anyjuk: (Apjukhoz simulván. Cirógatja.) Már hogy csavarnám. Sose csavartam. Mindig megértettelek én téged jó öregem. Apjuk: Micsoda öreged. Hát azt akarod evvel mondani . .. Anyjuk: Csak azt akarom mondani igen, hogy már nem lehet a jányunkkal birni. Apjuk: Mer’ én öregszem? Anyjuk: No hát . . Apjuk; Elég ha a jányunk fiatal. Anyjuk: Persze neked fiatal lesz harminc esztendő múlva is. Pedig mi is megvénülünk. Meg ő is. Apjuk: Biz’ al Anyjuk: Hát akkor ne engedjük, hogy a jányunk is megvénüljön mellettünk. Apjuk: Olyan-ilyen már nem lesz. Anyjuk: Pedig, ha itt tartjuk a skatulába, bizony ilyen-olyan lesz ám. Apjuk: Hát mi motorkál már meges’ a fejedbe. Anyjuk: Itt az első bál ideje. Apjuk: (Szinte megütődve) No erre nem gondoltam ... Éppen nem gondoltam. (Elmereng. Szünet) Isten neki hát! Ö neki első. . (lemondólag) nekem pediglen . . az utolsó. Az utolsó. (Elérzékenyülve, lehorgasztott fővel.) Anyjuk: Ilyen voltál te mindig. Lágy. Eresztetted magadat már ötven esztendős korodban . . Apjuk: (Felugrik) Mit beszélsz... (Haptákba vágja magát és sarkát összecsapja) Akinek olyan jánya van mint nekem. Aki megforgat téged is téged vén ... izé ... egyptlen drága feleségem. A két öreg egymás nyakába borul. Nem beszélnek többet. Csak szemükben rezeg az a boldog- ságos köny, amelyet csak a derűs lelkek sírnak örömükben, * így, ilyen meglepőén szép, de ritka jelenetben találja Juliska a két öreget. Szinte visszahökken. Megijed. — Hát ti sirtok? Hiszen akkor inkább itthon maradok. Örökre. Veletek maradok. És ő is odaborul a két öreg közé, mint a virág mikor ótalmat keres.
