Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-12-01 / 5. szám
8 TÉLI ESTÉK — Meg. Megölte a kegyetlen... És itt, mintha valami vihar akart volna kitörni leikéből ...az Isten ellen. Nagyot nyélt. A ki megengedte, hogy megölje az egyetlent. Azt az egyetlent. Rét egy pillanat alatt összeszedte magát. Visz- szanyelte. Visszafojtotta káromló, zúgolódó szavait. Mintha mégis félne a maga-maga hangjától. A hangjának visszhangjától. És ettől az öreg embertől is. Aki mintha bele látna az ő szivébe. A szivének legközepébe. Némán, szótlanul segítette hát fel az öreget szekerére. — Gyüte! — vágott ostorával a gazda most lovai közé. És csapkodja őket kegyetlenül, a mit pedig sose’ szokott cselekedni. Azok a lovak, szinte megrettentek a szokatlan ostorpattogásoktól. Sárkányokként iramodtak. — Lassan ... fiam, tovább érünk ... És Rét meg is lassította a lovak rohanását. Az öreg pedig beszélni kezdett: — Vetés sorsa az ember sorsa. Semmi se’ késő még. Nem mindig sikerül az első vetés. A tavaszi meg éppen. Kiszántódik. De aztán jő a másik. Az őszi. Hát igy van a’. Egyik ember ablakán már korán reggel süt be a nap. A másiknál pediglen a déli verőfény. A harmadiknak délután... Még sokszor estenden is. Nem ugy-e, János? Az öreg lelkének téli derűje ott játszadozott szemeiben, János hallgatott, mint ahogyan hallgatni szokott a nagy, a mélységes fájdalom. — Hát ’iszen, az asszony még menyecske számba megy, kötekedett tovább az öreg, kései derűjével. — Az asszony, az asszony... tör-szakad ki viharként az indulat János kebeléből. Az asszony ... mondotta, ismételten: az asszony! És felzokogott, szinte felbődült, mint a megsebbzett oroszlán. Az öreg jóságos részvéttel nézte ezt a megütött embert. Szótlanul tette vállaira ráncos, barna kezeit, mintha érezte volna, hogy itt hiába való minden beszéd. Haza érkeztek. És az asszony meglátta a kékre festett kis koporsót. Meglátta és látására csak egyet, egyetlen-egyet kiáltott: — A kis Pétör meghalt! Aztán összeesett. És aztán, hogy magához tért — nem sirt többé. Miér, mer nem tudott sírni. Elfogytak — könnyei, hogy annál jobban érezze azt az égő fájdalmat, a melyben kővé válik az emberi szív. Ez talán az egyetlen kő a világon amely érezni és szenvedni tud. A tiszaligeti sirkertben pedig a kicsike kis sírok sora eggyel megszaporodott. Az a kis, kékre festett koporsó pedig, melyet elhantoltak, az életnek egy fordulóját hozta a Rét család számára. Milyen születésű a gyermek? Keresztelni visz a cigány asszony. A tisztelendő ur, mielőtt az asszony karján szendergő gyermeket megkeresztelné, kérdi a cigány asszonytól: — Milyen születésű a gyermek ? Törvényes vagy törvénytelen ? — Igenis kirem alássan nagyságos főfőkáplán tiste- telendő uram — irvinytelen. Segített rajta. Jó későn jön haza a gazda a mezei munkáról. — Van-e ennivaló, hékás? — kérdi a menyecskétől, aki összedugott kézzel ül a padkán. — Nincs biz’ egy csöpp se! — feleli kurtán-furcsán. — Hm! Dehát miért nincs? — Mer’ hát messze van a kút, én csak nem megyek vizért! Aztán az esőtől is féltem, hát csak azért se mentem kupával érte, hogy meg ne ázzam. Az ember szót sem szól, fogja a kannát, megy a kúthoz, belemeriti s szépen haza jővén vele, annak rendje és módja szerint az asszony nyakába önti a kanna vizet. — No, most már nem félhetsz hékás, hogy megázol, itt a kanna, eredj a kútra ! Adjátok kózröl-kózre ami újságunkat! A szerkesztő telefonja. Budapest. Köszönöm kedves figyelmét, de már tanítványaim figyelmeztettek arra, hogy egyik újabb egyház- történelem szives volt az iparos-tanoncok valláserkölcsi oktatása érdekében kifejteit munkásságomat »megörökíteni«, mint ön írja. Ugyancsak annak idején egyik tanártársam, volt tanítványom szinte gyermeki tiszta örömmel rdta át az öntói említett »E. Közi.« ama számát, melyben az országos magyar hitoktatási tanfolyamon történt fellépésem nyomán igy jellemzi munkásságomat: Előadót, ki a tanonciskolái vallásoktatás irodalmának megteremtője és legjelesebb mivelője volt hazánkban — tüntetőén fogadták. Az igaz érdem megnyilatkozása volt ez a szakférfiak testületé részéről, melyre előadó méltán rászolgált (»Ek.« 34. 35. sz.) Hát ha valaki egy pár száz forintot vagy ezret is ad jótékonycélra : azt is tüntetéssel szokták fogadni. És küriölik. És elismerik, hogy jótékony és rászolgált erre vagy arra a méltóságra. Egy gazdagságom volt és van egész életemben — a munkám. Ezt ugyan nem szokták gazdaság számba venni ma. És mégha előhozakodik is vele az ember... szerénytelenségnek bélyegzik. Önhittség számba veszik. Hát nem is hozakodnék elő vele soha, de sohasem. Bár az az én va- gyonom. Egyedüli vagyonom. Hanem mikor a szellemi brá- vók, az álszemérem köpenyegében hivalkodó törtetők, valakinek még ezt az egyetlen birtokát is el akarják a saját pátriájában csempészni és be akarják csirizelni a szellemi vagyon telekkönyvének lapjain : akkor a férfi önérzetének rettenthetlen és kíméletlen villámával kell reájuk sújtani. Ez az én válaszom. s*“ ) morvái János könyvnyomdája, szatmáron.
