Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-11-17 / 3. szám
Y KERESZTÉNY CSALADOK LAPJA Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos BODNÁRGÁSPÁB Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szatmár, Arany János-u. 17. sz. Megjelenik november, december, január és február hó — minden vasárnapján. Előfizetési ára: 4 hónapra .... 2 K — fillér XV. évfolyam. Szatmár, 1912 november 17. 3-ik szám. Gyám-szülők. A magyar nemzet nemes lelkületéröl, szép gondolkozásáról tett akkor tanúbizonyságot, mikor évekkel ezelőtt meghozta a gyermek-védő törvényt. Nemcsak önmagát tisztelte meg a nemzet ezzel a nemes törvénnyel, de az egész müveit világ, Európa tiszteletét és becsülését vívta ki. Hiszen ebben a cselekedetében úgyszólván megelőzte a legműveltebb nemzeteket. Az állam ugyanis lehajlik nemcsak az apátián, anyátlan árvagyermekekhez, hogy azokat felemelje, megmentse, hanem szerető gondossággal virraszt azon embersarjak fö- fött is, akiknek nincs otthonuk, vagyis szülőiktől nem kapnak szeretetek gondozást és jövendőt. Akik szüleik körükben úgyszólván veszedelemben vannak. Csakhogy a törvény, ha oly nemes, oly jó is — egymagában nem elégséges. A társadalom, a polgárok segítségére van szükség, hogy a törvénynek az életben érvényt szerezhessen. Azaz gyakorlatilag is áldások forrásává tegye. Oly sok az árva gyermek, a gondozásra, erkölcsi és anyagi felkarolásra szoruló gyermek, hogy annyi intézetet, árvaházat, menedékhelyet nem is építhet. Meg aztán más célzatokkal is arra kerül a sor, hogy a polgárok, a jó lelkű emberek segítségét, nemes gondolkodását vegye igénybe. Az állam tehát gyám-szülőket keres, kiknél otthont biztosíthat az árva gyermekeknek, elhagyatott embersarjaknak. A gyámszülőknek nehéz, de igen szép és nemes hivatásuk van. De e hivatásukat csak akkor tölthetik be igazán, ha a gyámságba fogadott gyermekeket nemcsak kereseti forrásnak tekintik, nemcsak olyan szerződésnek ismerik az elvállalt kötelezettséget, amely után élni akarnak, hanem ezt a kötelességet valóban olyannak ismerik, amelynek teljesítéséért Isten és az állam, emberek előtt felelősök. Azért csak olyan polgárok vállalják el az árvagyermekeket y'pgy mint sok helyen nevezik, az állam gyermekeit, akikben van felelőségérzet. Van lélek. Van ember, sőt több, szüle-szeretet. Nagy bűnt követ el az a család, ahol ezeket az árvagyermekeket nem gondozzák lelkiismeretesen. Ahol nem éreztetik vele a szerétét melegét. Ahol olyan szükséges kényszernek tartják az árvákat, kiket tartani kell — úgy- ahogy — mert utánuk garas jön a házhoz. Erre a garasra meg rá vannak szorulva. Vannak jó lelkű családok, ahol édes otthonra találnak ezek a szerencsétlen gyermekek. Ahol a férfi szereti őket, lelkiismeretes gonddal és emberséges szigorral néz utána, hogy emberré váljék az a szegény gyerek. Az asszony pedig valósággal édes anyaként neveli, dédelgeti. Bizony igy is tesz a jó lelkű nő. A nemes asszony. Mindig a maga gyermekére gondol. Hogy és mint áldaná azt, aki az ő gyermekét szivébe fogadná és helyette szeretne, ápolná. És főleg Isten félelmére és szeretetére nevelné. De fájdalom, akadnak tűzhelyek, ahol ezeknek a szegény gyermekeknek a sorsuk valóságos martirság. Ütik, verik, lökik. Talán még a jószággal is jobban bánnak, mint ezekkel a szerencsétlenekkel. Hiszen tudjuk mi azt, hogy ezek közt a gyermekek közt sok vásott, rosszat-bajt örökölt gyermek van. Hogy sorsuk sok szerencsétlen vonásokkal, szokásokkal van terhelve. Éppen ezért kívánnak, kérnek, könyörögnek ezek a gyermekek külön bánásmódért. Gyöngédséget, emberséges szigort, de nem embertelen kegyetlenséget.
