Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-12-22 / 8-9. szám
TÉLI ESTÉK 9 A búcsúzó esztendő. Hiába, úgy vagyunk vele, hogy a bucsuzás mindig valami más, valami különös, sokszor megnevezhetetlen érzésekkel jár. Még ha szívesen is búcsúzunk valakitől, valamitől, ha alig várjuk, hogy távozzék: mégis belemarkol a lelkűnkbe. így vagy úgy. De belecibálód- zik — a szivünkbe. A búcsúzó esztendő alkonyánál legjobban érezzük ezt. Tudja Isten, mintha az időnek lelke, szive volna, úgy tud velünk beszélni, úgy tud tőlünk bucsuzkodni. * Ez az ó-év meg éppen olyan szivbe-lélekbe markolóan bucsuzkodik. Mert, mikor utolsó napjai, hetei, percei következnek, szinte felemeli félelmetes karjait, hogy a történelemnek óráját mutassa meg Európának. És különösen nekünk, magyaroknak. És mi látjuk, hogy az a mutató mint rángatódzik. Szinte halljuk ennek az órának ketyegését. Perc jön, perc után. És minden perc nemzetek, népek, országok sorsának változásaitól viseletes. Terhes! Mit hoznak az órák, sőt ezek a percek. Mit hoz nekünk. Mit hoz másoknak. Bizony senki sem tudja. Csak a jó Isten. Te tudod örök Isten, ki egybefűzted a századok láncait. És változatlan nézed az idők futásait. Népek, nemzetek változásait. * Hja — az idő! Az időnek két arca van. Egyik a múltba, a másik a jövőbe néz. De milyen különbséggel ? Az idő könyv, két kötete van. Egyik a múlt. Másik a jövő. És milyen két különböző kötete, kiadása ez a nagy Fogalmazónak. Az időnek. Mind kettő előttünk fekszik. De mily különbséggel. A múltnak ezer és ezer éves kötete ki van tárva. Nagy, kitárt könyvként fekszik előttünk. Mindenki olvashatja. Aki akarja. És aki nemcsak értelmetlen betűket, de szellemet, életet, tanulságot tud olvasni. Még a sorok közt is érteni tud. De a másik kötetet, a jövő kötetét nem tudja senki sem kinyitni. Isten elzárta előlünk. Ki tudja: mi van abba a kötetbe írva ? Pedig már van írva. De ezt csak a mindent tudó, tehát a jövőt látó Isten ismeri. Jól van ez igy. Mert mi is lenne velünk, ha kinyithatnék. Ha előre lehetne olvasnunk. ... Halkan ketyeg a végére siető esztendő órája. A nagy Világóra. Hányán lesik, nézik, figyelik mutatóján, mikor a tizenkettőhöz ér. Mikor lebukik az esztendő és virrad a másik. Az egyik már elmerül. Egy pillanat és lebukik. A másiknak már kukori- kolnak a kakasok. Egymásnak felelgetnek. A hajnal meg észrevétlenül fehéredik. Uj időre. Uj esztendőre. Milyen esztendőre? Ki felel erre a kérdésre? * A búcsúzó esztendőre pedig ne dobjunk követ. Mert könnyen visszahajigálhat. És minket találhat. Ü elfut, eltűnik. De mi itt maradunk. És érezni fogjuk az ő nyomait. Lelkűnkben, Szivünkben. Mezőinken, házainkban, erszényeinkben. Mert mindenütt, a hol csak járt, szét nézett... emlékeket hagyott maga után. Akarom mondani nagy tanulságokat. Jó lesz megszívlelni. És felhasználni. A magunk javára. Krónikás. A zálogház. Ismeretes, hogy Guerry marquise 100.000 frankot hagyott Páris városára, acélból, hogy kamataiból Szilveszter napján a tiz franknál kisebb összegre elzálogosított tárgyakat ingyen adják vissza jelentkező tulajdonosaiknak. Igen érdekes és igen megható, hogy mi késztette a marquiset a humanisztikus alapítványra. Segíteni az igen megszorult embereken gyakorta megfordult a zálogházba és egyszer egy ezüst kanalat és egy ezüsttálat látott a heverő tárgyak között. Az evőeszköz régi volt, barnállott már és a rajta függő sárgult cédula tanúsága szerint ötven esztendő óta feküdt a zálogházban. Az evőeszközök czifrák voltak, nyilván gyermek tulajdonai és a hivatalnok elbeszélte, hogy az ötven év óta állandóan megjelenik hol egy öreg ur, hol egy asszony és lefizeti a néhány garas kamatot, nehogy elvesszen a kis evőeszköz, ami talán elhalt gyermeküké volt. Egy év óta azonban senki sem jelentkezett, a két öreg nyilván meghalt, anélkül, hogy megvalósult volna csöndes reményük : lesz valaha elég pénzük és kiválthatják az evőeszközt, a nyilván régen elporladt kicsi gyermek evőeszközét. Az újév napja régen. Tizenkilenc évszázaddal ezelőtt, időszámításunk első újév napja sokban hasonlította maihoz. A császárok idejében a római évnek első napja január elseje volt, csakúgy, mint ma. A Tiberiszparti óriás városban e napon már kora hajnalt tolongott a zajos élet, mert akkor még nem volt Szilveszter-éjjel, későig virrasztás, hosszú alvás. Fölkelés után a családtagok siettek egymást üdvözölni, miközben gondosan vigyáztak rá, hogy valami ügyetlen szóval, tettel rossz előjelet ne adjanak az újévre. Hogy pedig az uj esztendő sikeres, áldásos munka ideje legyen, a nevezetes reggelen mindenki végzett valamit a rendes szokásos munkájából. Természetesen csak éppen annyit, hogy a jelentkezés, a dolog színe meglegyen. Az asszonyok a templomba siettek, hol az aranyos díszítésen tükröződő áldozó-lángokról sáfrán- és tömjén-illat száll a levegőbe. Az újévi látogatás olyan kötelesség volt, amely alól senki sem vonhatta ki magát. És az utcákon nyüzsgőit is az ünneplőbe öltözött üdvözlők serege. Már akkor szokásos volt az újévi szerencsekivánó mondat, s a jó ismerősök, barátok, rokonok odakiáltották egymásnak: Boldog újévet neked. A pátronus háza előtt meg ember ember hátán szorongva várakoztak a kliensek, hogy alázatos szerencsekivánatukat elmondhassák. A kishivatalno- kok fölebbvalóikhoz siettek gratulálni, a birodalom leggazdagabbjai és legelső férfiai magához a császárhoz. Sok előkelő ember kereste fel e napon a konzulokat, a kik ugyan a császárság alatt elvesztették 1913
