Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-12-22 / 8-9. szám
TÉLI ESTÉK 3 Karácsony este. Karácsony este . .. Már lement a nap; Árnyék húzódik a tiszta hóra Egy meszes liázhan a falu alatt Testvérek gyűlnek találkozóra. Es megölelik, csókolják egymást; Halkan suttognak, asztalhoz ülnek Es elrebegvén az asztal-áldást, Bús pilláikra könnycseppek gyűlnek. Mert nincsen immár, ki egy év előtt ügy várta őket: az édes anya. Sirhantja fölött őszi virág nőtt, Azt is befújja már a tél hava. Nincsen közöttük az édes szülő, Ma nem hangzott fel ajka hivása, Hogy gyermekeit öreg, könnyező Szemével újra, mind együtt lássa. Hogy puhította máskor a fészket, Amelybe visszavárta fait! Es az ablakon hányszor kinézett: )> Ott jön az egyik !... 0 van, ő van itt!..« Csak árnyéka volt — és megismerte!!... Oh, anyaiélek, anyaszeretet, Melynél szebb e siralomkertbé Se nem születik, se nem született! Melynél látóbb nincs a nap alatt, Hogyha fellángol gyermeke után!!... Tegyetek össze minden sugarat: E tűznél sötét lesz minden sugár. Oh anyaérzés, anyaszeretet, Ott voltál legszebb Betlehem haván: A legnagyobb és a legmelegebb Karácsony-estén azért vagy tálán!... Karácsony-estén, a szent ünnepen Könnyezve gondol a jó anyára Es öröm helyett halkan, csendesen Zokogva sir, sir szegény öt árva. Ne könnyezzetek siró gyermekek Karácsony-estén, Krisztus ünnepén ! Anyátok szeme lát benneteket 8 eljön ma ide, úgy gondolom én. Es lecsókolja siró könnyetek, A sziveteket szivére vonja És a lelkén át közli veletek Az ég örömét — egy anyacsókba’. És átad nektek minden örömöt, Mit az Ur-Krisztus hozott a földre Betlehem hideg falai között Egy ‘meleg, édes, anyai ölbe’. Miért áldás legyen az égnek És béke minden jóakarónak; Boldogság urnák és a szegénynek Es — áldás minden anyai csóknak. Magyar Bálint. A karácsonyi harangszó. Karácsony estéjén csendes, boldog békességben várják az éjféli istentiszteletet a családban. A Jézuska születését. Asz’mondja az egyik : — ’des apám, én nem tudom, de karácsonykor még a harang is máskép kondal. A szólása, a zúgása is olyan, hogy szinte a szivem közepébe üt. Az öreg apó csak mosolyog, csak mosolyog. De a nagy csendességben újra megszólal a flu, a nagyobbik: — Miér’ is van a’, des apámuram . . . — Mer’ az angyalok húzzák, fecseg a kisebbik leány . ,. — Az a’ ugrott fel fiatalosan a nagyapó, az angyalok húzzák kis unokám, de nem a toronyban, hanem a szivekben. A mi szivünkben is. B. G. Mit hozzon a Jézuska ? Irta : Bodnár Gáspár. — Ugyan hát lánchordta dolgát a komám uram dolgának, meddig fog még tartani ez a dacos férfi komédia? mondotta Szűcs Áron gazdának a koma asszonya. De még ugyancsak pattogó asszonyi nyelven. — A meddig csak 5 akarja. Az asszony. Nem én vágtam ketté a csomót. Ö tette. Hát most, ha elment, maradjon. A mig neki tetszik. Maradjon. — De az ég szerelméért a két gyerek. Jön a karácsony. Mi lesz ? — Hm... a két gyerek! Hát a két gyerek, ismételte Áron. És olyat húzott a bajszán, hogy a nagy bőgős se húzhat dercésebbet a bőgő burján. A két gyermek. — Hát igen a két gyermek. Az nem komédia Ezeket a szavakat már a csípőjére tett kezekkel szórta a szemébe a komaasszony. Mert jól tudta, hogy csalánt szór vele a koma szemébe. Hanem a koma, mintha megoldott csomóval lenne dolga nyugodtan válaszolja. — A két gyermek. Hát már azzal is osztozkodnak. A fiú itt maradt. Az hűséges hozzám. Velem van. Velem marad. A leányt elvitte. Az meg az atyjához hűséges. Vele marad. Hát egy községbe’ lakunk. De nem egy fedél alatt. Ők az anyósomnál. Én meg magam-magamnál. így történt. Hát igy van. Ez már igy leszen... — Karácsonykor is? — dobta oda a szót mégis a komaasszony. De most már levette csípőjéről a kezét. Mert hát azt gondolta, úgy várta, hogy ezen való kérdéssel meg éppen — szemébe kap komájának. Még az ujjait is úgy tartotta e pillanatban a koma asszony, mint a macska szokta hajlítani a körmeit, mikor áldozatára készül. És talált is. De nagyon talált. Mert a koma szjemét hunyta be, hogy a kicsorduló könnyeit elta karja. Mer’ miér? Szégyenlette dacos lelkének ellá- gyulását. Pedig nem a szemébe kapott. Hanem a szive közepélie. Oda bele... a közepébe, ahonnan veszi a szó a rengését, a fájdalmas keserűségét: — Karácsonykor is, mormolta a koma, mint a dac mámorából felébredt ember. Mer’ hát igy kell KARÁCSONY
